Bohdan Hmelnickij
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Bohdan Hmelnickij, teljes nevén Bohdan Zenobi Mihajlovics Hmelnickij (ukránul: Богдан Хмельницький, lengyelül: Bogdan Chmielnicki) (1593/1595 ? – Csihirin, 1657. augusztus 16.) a zaporozsjei kozák hetman. Az ukránok nemzeti hősüknek tekintik, de sokszor felelőtlen magatartása odáig vezetett, hogy Ukrajnát többször feldúlták a tatárok, és az oroszok brutális uralma alá került.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Fiatalsága
Hmelnickij családja lengyel eredetű. Lengyelországban tanult és nevelkedett. Feltételezett szülőhelyén, Csihirinben, az ottani kozákság vezérének választotta. Ez időben az ország lengyel mágnás kiskirályok kemény feudális elnyomása alatt állt. A sanyargatásban élén járt Jeremi Wisniowiecki ukrán származású hercegvajda, akit a nép „gyújtogató” névvel illetett, de félelmetes ereje és tehetsége révén „veszedelmes Jarema” nevet is kiérdemelte. A lengyel földesurak rengeteg különféle adót és béreket vetettek ki az országban, többek közt a szántókra, legelőkre, méhesekre, sőt még a házasságra is. Az árendák javarészét zsidók tartották kezükben. Megszaporodtak a zavargások és a jobbágyszökések, de inkább a legszegényebb sorban levők között. Rengeteg ukrán paraszt menekült Magyarországra.
A lengyel királyság számára a kozákság jelentős katonai erő volt a török, a svéd, a német és az orosz háborúkban, s a déli, délnyugati végeket védelmezték a szomszédos krími tatár kánság támadásaival szemben. IV. Ulászló 1647-ben privilégiumokat adományozott a kozákságnak, amely már területi autonómiát biztosított számukra, de ennek életbelépését a nemesség megakadályozta, valamint keresztül húzta a király készülő törökellenes hadjáratát, amely elkeseredéssel töltötte el az érdemek szerzésére törekedő kozákságot. Ennek tetejébe új rendeletekkel korlátozták a szabadságukat. Az elnyomó kiskirályokkal szemben már több felkelés is kitört az 1630-as években, de mindannyiszor véresen leverték.
[szerkesztés] Katonai pályája
Hmelnickij katonai pályafutása az 1620–21-es lengyel–török háborúban kezdődött, a chocimi csatában a kozák erők egyik alvezére volt. Közvetlenül látta a nép nyomorát és erélyesen lépett fel ellene, mire a lengyelek börtönbe vetették, ahonnét megszökött és a kozákok privilégiumait is magával vitte, s Zaporozsjében be is mutatta nekik. Szövetséget kötött a krími kánnal, valamint tárgyalásokba kezdett az orosz cárral, a román fejedelmekkel és más európai hatalmakkal a katonai szubvencióról.
[szerkesztés] Zaporozsjei felkelés (Хмельниччина)
Részletesebben a Kozák–lengyel háború c. szócikk foglalkozik
1648 januárjában a zaporozsjei (ma Zaporizzsja, Ukrajna) szics főhetmannak választotta meg, Mikołaj Potockit pedig megfosztotta a hatalmától. A kán Tuhaj-bej vezérletével egy hordát küldött a kozákok támogatására, míg a hetman igyekezett rávenni, hogy teljes haderejével szálljon harcba. A Zaporozsje ellen küldött két sereg – (egyenként hatezer fő, Szamuel Velicsko szerint 20 ezer, ami természetesen kétséges) amit erősítettek cseh és német zsoldosok – megkísérelte az egyesülést, de Hmelnickij megelőzte őket. Żółte Wodynál (ma: Zsovtyi Vodi, Ukrajna) megsemmisítette az egyik hadat, s a csatában Stefan Potocki, a hetman fia is elesett, Korsunnal pedig Potocki és Stanisław Kalinowski hetmanokat is fogságba ejtette, s tatár rabságba küldte (1650-ben váltották ki őket).
Tuhaj-bej nagy veszteségeket szenvedett és ezért egy időre visszavonult Ukrajnából. A szabadulást (és nem utolsó sorban zsákmányt) remélő ukrán parasztság megörült Hmelnickij sikereinek, s óriási tömegben csatlakozott hozzá, már a két győzelem előtt. A hetmannak néhány napon belül a jelek szerint 100 ezer főt meghaladó hadereje lett, de annak még a felét sem tették ki felfegyverzett, képzett kozákok, ezért egy időre pihenőt rendelt el, hogy megerősítse magát és a lázadást tovább szítsa.
A várbeli kozákság és parasztság tömegeit összegyűjtötte, s délről nagyobb számban áramlottak a tatár lovasok, kik a segítség fejében kifoszthatták az útjukba eső területeket, legyen az ukrajnai, vagy lengyel, ami ellen Hmelnickij nem tudott, de nem is akart semmit tenni, ám a parasztkatonák is hasonlóképp öltek és raboltak a gazdag lengyel és ukrán polgárság körében, valamint véres etnikai tisztogatásokba kezdtek egyes városokban (a megöltek többsége lengyel, moszlim, zsidó, vagy épp cigány volt).
Ekkor már készülődött ellene Jeremi Wiśniowiecki herceg kb. 20 ezer fős seregével, s a Dnyepertől nyugatra sorra tiporta el az ott fellángolt parasztfelkeléseket.
A helyzetet bonyolította, hogy 1648. május 20-án IV. Ulászló elhunyt, ami még a kozákságot is mélyen megrendítette, hisz ugyanúgy mélységesen tisztelték és uruknak tartották. Hmelnickij egyelőre várt, hogy új királyt válasszanak, közben a szejmeben folytak az acsarkodások a békét óhajtó és a háborút folytatni akaró frakciók közt (előbbit Jerzy Ossolinski kancellár és Adam Kisiel braclawi hercegvajda, utóbbit Jeremi Wiśniowiecki, Aleksander Koniecpolski és Janusz Radziwiłł litvániai hetman képviselte). Kisiel tárgyalás céljából kinevezett komisszáriusokat küldött a kozákokhoz és felvették a kapcsolatokat a tatár kánnal. 1648 nyarán aztán megindult a hatalmas kozák-tatár sereg és a paraszthadak Kelet-Ukrajnából és sorra foglalta el a városokat. A felkeléshez most már Vörösoroszország (Kelet-Galícia) is csatlakozott és szeptember 21-23-i pilawcei csatában (ma Pilavka, Ukrajna) szégyenletes menekülésre kényszerítették a lengyel seregeket. A pilawcei vesztés eredménye Lwów és Kijev eleste lett, s ahol Hmelnickij bevárta a királyválasztás eredményét. A szejm végül Ulászló fivérét János Kázmért tette új uralkodóvá, aki hajlandó volt tárgyalásokba bocsátkozni Hmelnickijjel, s fegyverszünetet kötött vele.
A tél váltakozó eredményű eszmecserékkel telt Perejaslawban (ma Perejaszlav, Ukrajna), s a most megjelenő török katonák a tatárokkal közösen folytatták Ukrajna kifosztását.
Hmelnickij semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó, de harcát nem csak a hazaszeretet vezérelte, hanem bosszút akart állni a családját korábban tönkretevő főnemeseken, köztük Koniecpolskin. 1649 elején újra indultak a harcok. Hmelnickij ekkor már negyedmillió fegyveressel rendelkezett, beleértve a kán százezer fős hordáit, s amit még tovább erősítettek török, havasalföldi, janicsár és hódoltságbeli zsoldosok. A július 10-én Hmelnickij ostrom alá vette a Zbarazban meghúzodó lengyel regementáriusokat (kb. 15 ezer főnyi volt a védősereg), akik felett Wiśniowiecki herceg parancsnokolt.
Miután rohammal nem tudták a várat bevenni és nagy veszteségeket szenvedtek, Hmelnickij éheztetéssel próbálkozott, s Zbarazban rövidesen nemcsak az élelmiszer, hanem még a lőpor is elfogyott. Augusztusban megérkezett a király szánalmasan kicsi, 30 000 ezer főt kitevő felmentősereggel, így nem csoda, hogy Zborównál elfogták. De a kán kétszínűsége, valamint bizalmatlansága a kozákokkal szemben megakadályozta az összeomlást, s fegyveres erővel kényszerítette Hmelnickijt a zborówi béke aláírására.
A béke visszaállította a kozákok szabadságának egy részét és kinyilvánította az Ukrán fejedelemség függetlenségét, amely élére a hetmani méltóságban meghagyott Bohdan Hmelnickijt állította, s a regisztrált katonaság (ún. lajstromos kozákság) létszámát 40 ezerben szabták meg, amit öt vajdaság, Trock, Braclaw, Kijev, Bialocierkwica és Human területén osztottak el. A lengyel nemesek pedig visszanyerték latifundiumaikat, s ott folytatták, ahol 1648 előtt.
[szerkesztés] Ukrajna csatlakozása Oroszországhoz
Hmelnickij titkos tárgyalásokba kezdett Moszkvával, II. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel valamint a román fejedelemségekkel.
1651-ben újból fellángoltak a harcok, s belépett a háborúba a kán is. Winnicánál Ivan Bohun ezredes győzött a lengyelek felett, míg a llitván erők északról Janusz Radziwiłł vezetésével visszafoglalták Kijevet.
A döntő csatára Beresteczkónál került sor a kozák-tatár-török erőkkel. A három napig tartó borzalmas csatában elesett a kán testvére Amurat és Tuhaj-bej, mire a krímiek kivonultak az ütközetből. A kán dühében elhurcolta a hetmant, mert az könyörögni merészelt hozzá, hogy térjen vissza. A kozákság (200 ezer ember) szekértáborba zárva védekezett Dziedzila parancsnoksága alatt a lengyel–litván hadak támadásai ellen, amely összesen 110 ezer főt tett ki! Ez ritka eset a történelemben. Dziedzila alkudozásokkal és saját élete kockáztatásával próbálta a katonákat kimenteni, mire a szics előljárói leváltották, de még Hmelnickijt sem akarták visszahelyezni, mert egyre nyilvánvalóbb lett magánbosszújának kielégítésére tett tervei. Bár névlegesen ő maradt a főhetman, de a tényleges hatalom Ivan Bohun összpontosult.
Bohun folytatta az eszeveszett vérontássá fajuló harcot, s hidat próbált leverni a Pleszowa folyón, hogy azon a kozák sereget kivezesse. Ám a braclawi vajda ágyúival jelentős kárt tett a hídban és a főemberek állítólagos szökésének hallatára a fegyelem megbomlott a táborban, s őrült rohanással szaladtak ki a szekérvárból. Sokan belefulladtak a folyóba, másokat a lengyel gyalogság irtózatos puskatüze ölt meg.
Az 1651-es bialocerkiewi konvenció sem szolgált Ukrajna javára. Ebben a lajstromos kozákság számát már húszezerben szabták meg, s ekkor a főhetman fiát, Timofej Hmelnickijt a moldvai hospodár lányához adta, remélve, hogy őt választják meg a román bojárok új uralkodónak, de ez a terve sem vált valóra.
A batohi győzelem után Zwaniecnél teljesen bekerítette a lengyel főerőket, de kán ismét rákényszerített egy újabb megbékélést. Hmelnickij megállapodott az oroszokkal, hogy Ukrajnát az orosz birodalomhoz köti és a 1654. január 18-i perejaslawi egyezményben kimondták az ország egyesülését Oroszországgal, ugyanebben az évben a tatár kán a lengyelek mellé állt a kozákok és az oroszok ellenében. Ez vezetett az 1654–1656-os orosz–lengyel konfliktushoz.
De a cár sem adta meg a kozák autonómiát, hanem óriási birtokokat adományozott nemeseinek Ukrajnában, s kegyetlenül megnyírbálta az addig szabad demokratikus katonai közösség jogait és reguláris seregekben kényszerítette őket. Ezért Hmelnickij a kozákokat X. Károly Gusztáv svéd király alá rendelte, aki épp Lengyelország ellen hadakozott.
1656-ban Gyulafehérváron a Hmelnickij, II. Rákóczi Györggyel, Moldvával és Havasalfölddel lengyellenes szövetséget kötött. De a koalíció mástól nem kapott támogatást, majd csak amikor X. Károly Gusztáv vereségei hatására segítséget kér Rákóczitól. A háborúban ellenben a kozákok többsége ideiglenesen a svédek ellen indult harcba a lengyel király oldalán.
Rákóczi 1657 januárjában a román fejedelmekkel közösen indított hadjáratát a hetman csapatokkal támogatta, de totális kudarcba fulladt az egész és szövetségesei egyszerűen magára hagyták az erdélyi fejedelmet.
Hmelnickij tervezte azt is, hogy az oroszok ellen fordul. Azonban 1657. augusztus 16-án meghalt Csihirinben.
[szerkesztés] Hmelnickij „öröksége”
Bohdan Hmelnickij maga után egy tönkrement, kivérzett, feldúlt országot hagyott amire a lengyelnél könyörtelenebb orosz feudális kizsákmányolás nehezedett. Az oroszokkal való egyesülés felborította az addigi kelet-európai hatalmi egyensúlyt, ami több háborút eredményezett és ez a szerencsétlen ukrán földet még tovább pusztította. Az 1667-es andrusowói megállapodásban az oroszok és a lengyelek rendezték a zűrzavaros állapotokat: ennek értelmében Kijev és a keleti országrész (a Dnyeper folyása szerint) a jobbparti Ukrajna orosz, a balparti lengyel kézben marad. De a kozákok nem tettek le arról, hogy a lengyel Ukrajnát is elszakítsák, hol az egyik, hol a másik hatalom számára (Petro Dorosenko török uralom alá akarta vetni Ukrajnát). A lázadások mindennaposak lettek az országban, Nyugat-Ukrajnában 1699-ig tartottak, egészen addig, míg a szejm királlyá Ágost szász fejdelmet választotta. A lengyel seregek és Szászország csapatai bevonultak az országba és előbb a törököket, majd a kozák felkelőket verték le. A harcokban Lengyelország is kivérzett, ami nagyban hozzájárult felosztásához is.
[szerkesztés] Lásd még
- Kozák–lengyel háború
[szerkesztés] Források
- Britannica Hungarica, Magyar Világ Kiadó, Budapest
- Henryk Sienkiewicz: Tűzzel-vassal
- A Tűzzel-vassal 1980-as magyar kiadásának utószava (írta Kovács Endre), Világirodalmi Könyvkiadó, 1980.
Based on work by