Nagy Szent Vazul

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Nagy Szent Vazul ikon

Nagy Szent Vazul (eredeti görög nevén Baszileosz), latinos névformája Basilius Magnus, (bizánci névformája Vasziliosz, innen a magyar név) (Kaiszareia, Kappadókia, 329/330 – Kaiszareia, 379. január 1.) az egyházatyák egyik legjelentősebb képviselője, a keleti típusú szerzetesség egyik kialakítója volt.

[szerkesztés] Élete

Apja, a neokaiszareiai Baszileosz rétor és Csodatévő Szent Gergely tanítványa volt, anyja, Emmeleia pedig Kappadókiából, magasrangú tisztségviselő családból származott, egy vértanú lánya volt. Vazul volt az első gyermekük, utána még nyolc született, akik közül hárman szintén az ortodox egyház szentjei lettek: Nüsszai Szent Gergely, Szebasztiai Szent Péter püspökök és a fiatalabb Szent Makréna az aszkétikus élet mintaképe, hasonlóan apai nagyanyjához, idősebb Szent Makrénához.

Tanítását apja kezdte meg, akinek halála után, 346 és 348 között még szülővárosában folytatta tanulmányait. Itt ismerkedett meg Nazianzoszi Szent Gergellyel, aki később egyik legjobb barátja lett. A következő évet Konstantinápolyban töltötte, ahol kora egyik leghíresebb rétorát, Libanioszt is hallgatta. 349/350 és 355 között Athénben tanult Gergellyel együtt. Mestere volt Himeriosz, a keresztény Prohairesziosz rétor, aki Julianus Apostata római császárt is tanította. Athén híres filozófiai iskoláit nem látogatta, mivel akkor még ott a Iamblikhosz nyomán elterjedt pogány vallásos filozófia, illetve a keresztényellenesség volt még a meghatározó.

Tanulmányai végeztével visszatért szülővárosába, ahol egy éven át retorikát oktatott, azonban hamarosan felhagyott ezzel. 223. levelében így számol be karrierjének félbeszakadásának okáról:

„Sok időt pazaroltam el bolondságokra, hiábavaló munkával töltöttem el ifjúságomnak csaknem egész idejét, és oly bölcsességnek szenteltem, melyet Isten bolondsággá tett, mígnem egy napon, mintha mély álomból ébredtem volna fel, megpillantottam az evangélium igazságának csodálatos fényességét, és felismertem, hogy a világ fejedelmeinek – kik immár semmivé lettek – bölcsessége hasznavehetetlen. Bő könnyeket ontottam nyomorult életem felett, és vezetésért könyörögtem, hogy az istenfélelem iskolájába bevezetést nyerjek.”

Elkísérte Eusztathioszt, a pontoszi Szebaszteia püspökét egy körútra, amelynek során a szerzetesi élet nevezetes helyeit keresték fel Szíriában, Palesztinában és Egyiptomban. Az út olyan nagy hatással volt rá, hogy elhatározta, maga is követi ezt az életformát. Visszatérése után írta első ránk maradt levelét, Eisz Eusztathion philoszophon („A filozófus Eusztathioszhoz”) címmel. Eusztathiosz legjelentősebb tette a szerzetesség Örményországban, Paphlagóniában és Pontoszban történő meghonosítása volt. Később szembefordult Vazullal, aki az általa megkezdett munkát Kappadókiában folytatta, s azt hirdette róla, hogy eretnek tanokat hirdet.

Vazul, miután Dianiosz püspöktől felvette a keresztséget, vagyonát szétosztotta a szegények közt, és visszavonult Anniszába, a családi birtokra, ahol aszkézisben élő nővéréhez és anyjához csatlakozott. Hamarosan társak gyűltek köré, és közösségi életformát valósítottak meg. Ekkor írta 14. és 2. sorszámú leveleit barátjához, Nazianzoszi Gergelyhez, aki szintén csatlakozott hozzá. Együtt állították össze Órigenész műveiből a „Philokalia” című válogatást, amely a Biblia magyarázatához, a pogány vádakkal szembeni védekezéshez, a szabad akarat és Isten gondviselésének kérdésében történő eligazodáshoz nyújtott segítséget, és egyben a keresztény oldalról igen erősen támadott Órigenész apológiájául is szolgált.

Részt vett a 360-ban tartott konstantinápolyi zsinaton, majd visszatérése után szülővárosában felolvasóvá szentelték, ezután újra visszatért Anniszába. 362-ben Kaiszareiába látogatott Dianiosz halálos ágyához, feltehetően ekkor szentelte diakónussá az újonnan megválasztott Euszebiosz püspök. Diakónusként megkezdte prédikáló tevékenységét. Három levele ismeretes, melyet Julianus Apostata uralma idején (361. november – 363. június) írt (Kandidianoszhoz, Makarioszhoz és Jánoshoz, valamint Órigenészhez). Miután Euszebiosszal nézeteltérése támadt, 363 végén elhagyta a várost, és Anniszában maradt egész addig, míg 365-ben vissza nem hívták.

A püspököt mint legközelebbi támasza segítette minden téren, majd 370-ben bekövetkezett halála után követte a kappadókiai metropolita hivatalában, ami egyúttal Pontosz diocesis exarkhai tisztét is jelentette. A befolyó jövedelemből kórházakat, szegényházakat alapított. Küzdött az ariánus eretnekség ellen, s igyekezett a püspöki székekbe olyanokat ültetni, akik segítették harcában: így szentelte Nazianzoszi Szent Gergelyt annak minden tiltakozása ellenére püspökké. Elszántsága Modestus praefectust is meglepte, amikor a császár parancsára vagyonelkobzással és száműzetéssel fenyegette, ha nem írja alá az ariánus hitvallást, Vazul így válaszolt: ezt nem tekinti büntetésnek. Kitartásának hatására a császár végül elállt a szándékától. Az egyház egységének visszaállítása érdekében megpróbálta igénybe venni a római pápa segítségét is, ám érdemi választ nem kapott. Ennek oka bizonyos fokig a törvényes antiochiai püspök személyével kapcsolatos nézeteltérés volt. Valens császár 378 augusztusában meghalt, 381 januárjában az alig 50 éves Vazul is elhunyt, nem érte meg a birodalomban az ariánus vitát lezáró II. egyetemes zsinatot, amely a Szentháromság-tan tekintetében az ő tanítását követte. Ő adott először általános értelmezést az először Órigenésznél megjelenő, és Didümosznál is előforduló „egy isteni lényeg, három egyedi valóság (isteni személy)” formulának.

[szerkesztés] Munkássága

Művei közül a legkorábbi a Kata Eunomiu („Eunomiosz ellen”, 364), három könyvben. Az elsőben a szélsőséges ariánus Eunomiosz téziseit (az Atya és a Fiú még csak nem is hasonló) cáfolja, majd a Fiúnak (2. könyv) és a Szentléleknek (3. könyv) az Atyával való egylényegűségét bizonyítja a 325-ös I. niceai zsinat határozatainak megfelelően. A műhöz csatlakozik még két könyv, amelyeket azonban nem Vazul, hanem feltehetőleg Didümosz írt.

Szintén a Szentháromságtannal foglalkozik a Peri tu Hagiu Pnneumatosz („A Szentlélekről”, 375), illetve Amphilokhiosz ikóniumi püspökhöz címzett írás, amelyeket a Szentlélek istenségét tagadó makedoniánusok ellen fogalmazott meg.

Neve alatt hagyományozódott egy rövidebb, Peri Pneumatosz („A lélekről”) című értekezés, amelynek hitelessége vitatott.

Aszketika címmel egy aszkétikus témájú értekezés maradt fenn Nagy Szent Vazul neve alatt, ám egyes darabjainak szerzősége kétes, még Phótiosz előtt sem volt ismertt az összeállítás mai terjedelmében. E csoport legjelentősebb írásai a Horoi Ethikoi („Erkölcsi szabályok”), valamint a Horoi kata platosz és a Horoi kata epitomán („A részletesebb”, illetve „a rövidebb regulákból”). Az első mű címzettje minden keresztény, s nyolcvan cikkelyében az aszkétikus életre buzdít, melyeket külön-külön Szentírási idézettel támasztott alá. Datálása vitatott: elképzelhető, hogy Vazul az utolsó 22 fejezettel csak igen későn egészítette ki. Két, más-más időpontban írott bevezető is csatlakozik hozzá. A szabályzatok kérdés-felelet formájában készültek el (a részletesebb 54, a tömörebb 313 választ foglal magába), és feltehető, hogy a mester és tanítványai beszélgetését gyorsírók jegyezték le.

Vazul integrálta a szerzetességet az egyházba, előnyben részesítette a felebaráti szeretet gyakorlására alkalmasabb közösségi létformát, valamint a kolostorok településközelbe történő alapításást tartotta kívánatosnak, amely lehetővé tette az egész egyház életére gyakorolt befolyást. Előlegzi a gyermekek kolostori nevelésének gyakorlatát is. Több kiadásban jelent meg: az első, űgynevezett „Kis aszketikon” még püspökké szentelése előtt készülhetett, ránk csak szír változatai, és a végleges formában feltehetőleg Euagriosz Pontikoszra visszavezethető latin fordítás maradt, valószínűleg ez az alapja a bővebb szabályzat első 23 fejezetének. Még Vazul életében készült egy második változat is, ezt folytatta később Szent Theodórosz Sztuditész, majd ennek egy irodalmilag javított változata, amit az „Erkölcsi szabályok”-kal együtt Vazul Hüpotüpószisz aszkétiké („Aszketikus vázlat”) címen küldött el tanítványainak. Erre alapult a 6. században készült úgynevezett Vulgata-kiadás, amelyben már leveleket, bizonyosan nem eredeti írásokat, és esetleg tanítványok által készített fogalmazványokat is találhatunk. A középkorban a gyűjtemény tovább bővült, ekkor került bele a feltehetősen hiteles Peri baptiszmatosz logoi düo („Két beszéd a keresztégről”) című írás, amely a keresztségre és az áldozás szentségére való felkészüléssel, illetve a kereszthez méltó élettel foglalkozik.

Az újkori irodalomban legnagyobb hatású műve a Logosz prosz tusz neusz, hopósz an Hellénikon ópheilointo logón („Buzdító szózat az ifjakhoz, miként olvashatják haszonnal a pogány irodalmat”). Ezt Vazul a hellenista képzésben részt venni kívánó unokaöccsének címezte. A mű kiemelkedő szerepet játszott az egyház pogány irodalom iránti magatartásánek kialakításában, az ellenérzések mérséklésében. Később nyugaton a reneszánsz humanizmus keresett benne ideológiai támaszt, ezt a mű latin fordításának 1500 előtt megjelent számos kiadása is mutatja. Jelenleg is Vazul egyik legtöbbet tanulmányozott írása. A műben Vazulnak legfeljebb morális oldalról vannak fenntartásai, az ifjak hitének féltése fel sem merül. E szempont szerint javasol válogatást mind a különböző szerzők közt, mind egyes szerzőkön belül. Elsősorban a görög filozófiát – mindenekelőtt Platónt –, valamint Homéroszt, Hésziodoszt, Theogniszt, Szolónt és Euripidészt ajánlja figyelmükbe, és tőlük vett idézetekkel támasztja alá, hogy a keresztény tanításhoz közel álló morális tanításokat fogalmaztak meg. Szemléletében lényegében Platónt követi, de feltehetően Plutarkhoszra is támaszkodik.

Homíliái közül a legnevezetesebb a Homiliai eisz tén hexaémeron („Homíliák a teremtéstörténet hat napjáról”) című kilenc homília. A leírásokban gazdag prédikációsorozat a kései görög irodalom legszebb szövege. Népszerűségét jelzi, hogy Szent Ambrus is használta saját, hasonló témájú művében, és már 440-re elkészült latin fordítása az afrikai Eustathius tollából. A műben Vazul elhatárolta magát az allegórikus értelmezéstől, és kora tudományosságának eredményeit figyelembe véve, de a vitatott kérdésekben (pl. geocentrikusság) az állásfoglalást olykor elutasítva egy – a teremtés mögött Istent látó – keresztény világkép készítésére összpontosított. Magyarázataiban felhasználta Platónt, Arisztotelészt, Poszeidónioszt és Plótinoszt.

A kilencedik homília végén Vazul ígéretet tesz a folytatásra az ember teremtésének magyarázatával, ám a Peri tész tu anthrópu katauszkész („Az ember teremtéséről”) szóló homíliák, valamint a Peri Paradeiszu („A Paradicsomról”) című prédikáció fennmaradt rövidebb változatainak hitelessége kétséges, a hosszabb vátozat pedig biztosan nem Vazul műve. 18 homília maradt fenn a neve alatt Eisz tusz Pszalmusz („A Zsoltárokhoz”), ezek közül általában 13-at tartanak hitelesen tőle eredőnek (az 1., 7., 14., 28., 29., 32., 33., 44., 45., 48., 59., 61., 114., 115. zsoltárokhoz). E beszédei elsősorban morális, nevelő célzattal készültek. Erőteljesen támaszkodott Euszebiosz hasonló jellegű munkájára, aki egyben a 37. zsoltárhoz írott homília tényleges szerzője. A 14. zsoltárhoz a kamatszedést bíráló prédikációban Plutarkhosznak a kérdéssel foglalkozó írását is felhasználta.

E sorozatokon kívül ránk maradt még körülbelül 25 hiteles prédikációja, köztük egyes szentírási szakaszok magyarázatai: Eisz to en arkhéi én ho logosz („Homília arról, hogy „Kezdetben vala az Ige”). Néhány prédikáció rászben egyházi ünnepekhez – például Jézus születése, valamint vértanúk emlékezete – kapcsolódik: Eisz tén martüra Iulittán („Homília Julitta vértanúról”); vannak köztük útmutatások a keresztény élethez, vannak erkölcsi buzdítások, például Eisz io proszekhe szeautói („Homília arról, hogy ügyelj magadra”), Prosz tusz Plutusz („A gazdagokhoz”), Kata orgizomenón („A haragvók ellen”), Protreptiké eisz to hagión baptiszma („Buzdítás a keresztségre”), Peri nészteiász („A böjtről”); illetve eretnekek ellen irányuló szónoklatok: Kate tón szabellianón, Areiu kai anomoión („A szabelliánusok, Areiosz és az anomoioszok ellen”). E homíliái híven tükrözik Vazul lelkipásztori tevékenységének sokoldalúságát. Beszédei alapos retorikai képzettségre utalnak, s néhol a rögtönzés nyomai is fellelhetőek bennük.

Írói munkásságának fontos részét képezik levelei is. Mikor egy bizonyos Nikobulosz a levélírás mestersége iránt érdeklődött Nazianzoszi Szent Gergelytől, ő Vazult állította elé példaképül, majd kérésére összeállított annak leveleiből egy gyűjteményt, és elküldte neki. A változatos témájú levelek, jóllehet nem irodalmi céllal íródtak, kiváló érzékről tesznek tanúbizonyságot. A vigasztalás, buzdítás vagy eszmecsere céljából írott levelek mellett találhatóak dogmatikai kérdésekkel foglalkozóak is, mint például a híres 38. levél, amelyek szerzője egyesek szerint nem Vazul, hanem Nüsszai Szent Gergely. Legnevesebb levelei kánonjogi kérdéseket tárgyalnak, így a 188., 199., 217. levelek. Liturgikus problémákkal a 207. és a 93. számú foglalkozik, az aszkétikus kérdésekkel pedig a 2., 10-11., 22-26. levelek foglalkoznak.

Az ortodox egyház az év bizonyos ünnepein mind a mai napig használja a Szent Vazul nevéhez fűződő liturgiát. Nazianzoszi Gergely tudósít arról, hogy Vazul még Kaiszareia papjaként szertartásrendi reformot hajtott végre, szabályozta a kolostorok liturgikus rendtartását. Már a 6. század elejétől dokumentálható Nagy Szent Vazul liturgiájának kiemelkedő, az úgynevezett Szent Jakab liturgiájával együtt kizárólagos tekintélye, míg a másik, az Aranyszájú Szent János nevéhez kapcsolt és általánosan használt szertartásrend esetében erről csak jóval később van adatunk. A liturgia legrégibb ránk maradt kézirata 795-ben készült. Mindezek alapján a liturgia revízióját és kibővítését joggal fűzhetjük nevéhez.