Homérosz

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Homérosz

Homérosz (latinul Homeros, Homerus, régiesen Homér; i. e. 8. század?) görög költő. A Homérosz nevét viselő két nagy költemény, az Iliász és az Odüsszeia, az i. e. 8. századból valók. Hogy e két mű valóban Homérosz nevű költőtől származnak-e, vagy, hogy élt-e egyáltalán Homérosz, akinek bölcsőjéért már az ókorban két város is versengett s a monda vaknak hiszi: erről több mint másfél évszázados vita folyik.

Az ókori görög gondolkodók nézetei szerint, a mitológiát Homérosz és a nálánál két évtizeddel fiatabb Hésziodosz teremtette meg. A trójai mondakör Homéroszig legalább négy-öt évszázadon át élt a görög nép emlékezetében. De írott forrással amely Homérosznál régebbi lenne, ^[1] nem találkozhatunk.

Homérosz eposzait az olimposzi derűvel körülvett istenek jellemzik, azonban találkozhatunk az áldozatok bemutatását leíró részletekkel is, a homéroszi realizmus szükségszerű követelménye ez, hiszen e nélkül nem ábrázolhatná az élet teljességét. De Homérosz számára az istenek világa sokkal kevésbé jelenti a vallás szigorú előírásait, mint inkább a vallástól egyre inkább elkülönülő mítosznak a képzeletet felszabadító játékosságot: természet és társadalom valóságainak legmagasabb fokú költői általánosításai antropomorfizmussal ötvözve.

[szerkesztés] Élete

Életéről semmi bizonyosat nem tudunk. Személyét már az ókorban legendák sora övezte, számos város hirdette magáról, hogy a költő az ő szülötte. Az első ismert Homérosz-életrajzok az ókorban keletkeztek, ezek azonban bármilyen terjedelmesek is, inkább az i. e. 7.– i. e. 6. századi énekmondótípus általános jellemzései, mintsem Homérosz hiteles életrajzai, noha később több kísérlet is történt a költő életének e művek alapján történő rekonstruálására. A legismertebb és legterjedelmesebb ilyen irányú mű Pszeudo-Hérodotosz munkája, illetve az Agón Homéru kai Hésziodu (Homérosz és Hésziodosz versengése) című munka.

[szerkesztés] Eposzai

[szerkesztés] Eposzainak történeti háttere

Homérosz nevéhez leginkább két főművét, az Iliász és az Odüsszeia című eposzokat társítják. Mindkét mű a trójai mondakörhöz kapcsolódik, az Iliász a trójai háború eseményeit, az Odüsszeia a háború következményeit és a harcokra való emlékezést meséli el. Mükéné és Trója hosszan tartó kapcsolatát, s végül egymás elleni háborúját Homérosz azzal jellemzi, hogy a Tróját ostromló görög seregek fővezérének Agamemnónt, Mükéné királyát mondja. A legújabb nyelvészeti kutatások Homérosz nyelvezetében is igen sok mükénéi elemet tártak fel. A háború emlékét őrző szájhagyomány később a különböző görög törzsek leszármazási mondáival is bővült, ezek jelentősége abban állt, hogy a példaszerűen hősi elődöktől való dicső származás tudata erősítette a nemzetiségi összetartozást. Ahogy a genealógiai ének megőrizte a nemzetiségi rend emlékét, úgy a később kialakult trójai mondakör is a görög társadalom fejlődésének különböző szakaszait őrizte meg.

Homérosz történelemszemlélete kétsíkú: egyfelől az általa mitikus-történeti múltba állított események korának felidézése, másfelől az e felidézés mögül minduntalan előbukkanó homéroszi jelenkor, amelynek talán legszebb példája az Iliász 18. énekében Akhilleusz pajzsának leírása, amelyben a békésen folyó emberi munka nyilvánvalóan nem a háború korát idézi. Lényegében e kettős szemléletből adódik az Akhilleusz személyének előtérbe állításakor keletkezett probléma: eredetileg Akhilleusz története nem volt a trójai mondakör szerves része. A meglehetősen önkényes motívumválasztást az indokolhatta, hogy szerepelnek benne olyan eredetmonda-elemek, amelyek az Iliászt hallgató előkelőségek hősi dicsőségét támasztották alá.

[szerkesztés] Iliász

Fő szócikk: Iliász

Az eposz indítása több szempontból is szokatlan: a trójai mondakör hagyományos időrendi menetét nem veszi át, hanem csupán a háború utolsó évét és annak is csupán egyetlen eseményét – Akhilleusz haragját – énekli meg 24 fejezetre tagolódó 16 000 hexameterben úgy, hogy utalásokban az előzményeket és a következményeket is érzékelteti. A mindenképpen egyéni koncepcióra valló in medias res technikának már Horatius is nagy elismeréssel adózott az „Ars Poetica” című művében: szerinte Homérosz költői nagyságát bizonyítja az, hogy a történetet nem „Léda tojásain” kezdi (azaz a történet mítikus magvának legelső motívumán). A költői szabadság nem csupán ebben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy elhagyja a mondaanyagból mindazt, amire nincs szüksége.

[szerkesztés] Odüsszeia

Fő szócikk: Odüsszeia

Az Odüsszeia egy szintén 24 fejezetre tagolt, körülbelül 12 000 hexameterből álló eposz, az Iliász folytatása. A műben a háború következményei és a pusztítás utóhatásai bontakoznak ki az Iliászban még nem hangsúlyos szerepű Odüsszeusz személyes sorsában.

A mű felfogásában alapvető különbségek találhatóak, eltér a két különböző emberideál, Akhilleusz és Odüsszeusz jelleme, az emberi sorsszerűségről vallott felfogás is. Az Odüsszeia eszményképe a vitézsége mellett leleményességével is érvényesülő Odüsszeusz. Ez egyben egy új kor küszöbét is jelentette. Mindezek a jellemzők arra is mutatnak, hogy Homérosz az Iliásztól eltérő közönségnek szánhatta művét. Míg az Iliász a múltbeli események felé fordult, az Odüsszeia ideálja a korabeli görög valóságban gyökerezett. Az Odüsszeia célközönsége kevésbé lehetett arisztokratikus, mint az Iliászé, így érthető, hogy a műben itt-ott a korabeli arisztokrácia kritikája is teret nyer, erre az egyik legszebb példa a kérők viselkedésének leírása. A műben a népi epika varázsos és mesés vonásai (varázslónők, óriások, átváltozások stb.) is megjelennek.

[szerkesztés] Az eposzok hagyományozása

Mivel mindkét eposz eleinte szájhagyomány útján terjedt, a Homérosz-kritika egyik legvitatottabb területe az, hogy pontosan hogyan rögzítették írásba a két művet, ki és miért tette ezt, illetve hogy egyetlen ember munkája volt-e az írásba foglalás vagy többé. E kérdésekre végleges feleletet eddig nem sikerült adni. Az i. e. 4. században már volt olyan felfogás, amely szerint az i. e. 6. században Peiszisztratosz athéni türannosz belehamisított a szövegbe. E felfogást a megarai Dieukhidasz képviselte. Az alexandriai filológusok közt is volt kettő, Xenón és Hellanikosz, akik szerint az Iliász és az Odüsszeia két különböző költő műve, ezért korukban őket „khórizontesz”-nak, elválasztóknak nevezték. E korból vannak az első részletesebb adataink arra, hogy Peiszisztratosz tevékenységét elsősorban az addig szétszórt költemények összegyűjtésében és írásba foglalásában látták (lásd: Peiszisztratoszi redakció).

Csak sokkal később, a 17. század derekán vonta kétségbe először d'Aubignac Homérosz létezését: véleménye szerint az eredetileg önálló költeményeket nem Peiszisztratosz egyesítette, hanem a spártai Lükurgosz. Nem sokkal később az olasz Giovanni Vico 1725-ben az ógörög népköltészet jelképét látta Homéroszban. Az angol Wood Homéroszt az ógörög Ossziánként képzelte el. A döntő szót a német Wolf mondta ki híres Prolegomena ad Homerum című, 1795-ben megjelentetett munkájában. Nem tagadta Homérosz létezését, de neki csupán egyes dalokat tulajdonított, amelyeket csak később, az írás megismerése után iratott le és egészíttetett ki Peiszisztratosz. Wolf elmélete után a filológusok több úton indultak tovább: az egyik, az úgynevezett kisdalelmélet, amelyet a német Lachmann alapozott meg 1837-ben. Eszerint az Iliász önálló kisdalokból az azonos téma alapján magától állt össze.

A másik irányzat a szintén német Hermanntól eredt, ezt mag- vagy bővülési elméletnek szokás hívni. Eszerint egykor létezett egy „Ős-Iliász”, s az idők során ez a mag bővült. Komolyabb előrelépés az amerikai Millmann Parry fellépése után történt, ő – előbb a homéroszi nyelvet, majd a délszláv folklórt tanulmányozva – felismerte, hogy az eleven szájhagyománynak sajátos stílusa van: ismétlődő helyzetekre ismétlődő leírást használ. E formulák beillenek a vers bizonyos helyére, így megkönnyítve az előadás közbeni fogalmazást. Parry az ismétlődő jelzőket, kifejezéseket értelmezve bizonyította be, hogy a homéroszi eposzok önálló orális költői alkotások, s oly korban keletkeztek, amikor a költő valahányszor előadta, bizonyos mértékben át is alakította a művét. Ez az elmélet sem nyert teljes körű elfogadást. Parry tanítványa, az angol A. B. Lord szerint Homérosz orális költő volt ugyan, ám műveit diktálta.

[szerkesztés] Homéroszi himnuszok

Fő szócikk: Homéroszi himnuszok

A szöveghagyományozás számos, Homérosznak tulajdonított költeményt is a költő művei közt tart nyilván. Ezek nem mindegyike tekinthető hitelesnek. E himnuszok az i. e. 8. században és az i. e. 4. században keletkezhettek. A himnuszok gyűjteménye 6 hosszabb és 27 rövidebb darabból áll, van közöttük csupán pár sorból álló is. Gyűjteménybe foglalásuk idejét pontosan nem ismerjük, az első olyan adat, amely a már összeállított himnuszgyűjteményre utal, az i. e. 1. századból származik.

A legidősebbnek az i. e. 8. századi keletkezésűnek tartott, 293 soros nagy Aphrodité-himnuszt tartják a filológusok. Ez a himnusz egy áhitatos hangú bevezetés után az istennő egyik kalandját meséli el. A nagy Aphrodité-himnuszt szépen egészíti ki a kis Aphrodité-himnusz, amely az istennőt a kagylóból kikelve, Ciprus szigete felé közeledve festi le, amely sziget az ókorban az istennő fő kultuszhelye volt.

A 495 soros nagy Démétér-himnusz Perszephoné elrablásának és anyjához való visszatérésének történetét meséli el úgy, hogy követi az eleusziszi misztériumok menetét. A himnusz a homéroszi istenvilágtól távol maradó Démétérnek a kultusz középpontjába állításával egyértelművé teszi, hogy a himnusz közönsége és a misztériumok résztvevői nem voltak azonosak a homéroszi eposzok közönségével.

Az 546 soros Apollón-himnusz egységes himnuszként szerepel a gyűjteményben, noha két, egymástól jól elkülöníthető részből áll: a költemény szerzője két, különféle hátterű Apollón-himnuszt kapcsolt össze. Az 1-178. sorig terjedő úgynevezett déloszi himnusz a korábbi, feltehetőleg az i. e. 8. századból való, míg a 179. sortól kezdődő püthói himnusz i. e. 6. századi keltezésű. A déloszi himnusz az istennek Délosz szigetéhez kapcsolódását magyarázza el.

A gyűjtemény legterjedelmesebb darabja az 580 soros Hermész-himnusz, ez egyben a nagy himnuszok közül a legfiatalabb, keletkezése az i. e. 6. századra tehető. A himnusz mitikus cselekménye erősen mesejellegű. Megfogalmazásában és hangvételében igen közel áll Szophoklész szatírjátékához, a Nyomszimatolókhoz, amely töredékesen maradt fenn, és ugyanezt a történetet meséli el.

A nagy himnuszok legrövidebbike a Dionüszosz-himnusz, amely nem csupán terjedelmében, hanem szerkezetében is átmenetet képvisel a hosszú és a rövid himnuszok közt. A hosszabbakról megállapítható, hogy egy-egy isten kultuszlegendáját, illetve életének egy epizódját mesélik el. A Dionüszosz-himnusz cselekménye egyetlen isteni kinyilatkoztatás az isten jellemét apró cselekménymozzanatokra bontó feldolgozásban.

A rövidebb himnuszok terjedelme igen eltérő, néhány sortól egész ötven sorig. Felépítésükben kötelező formai elem a bevezetés, a himnusz témájának rövid kifejtése, valamint a záróformula, amelyben a dalnok megígéri, hogy máskor is zeng éneket az adott istenségről. Az istenek külső és belső tulajdonságainak bemutatása valójában egy lírikus előhang lehetett, amelyet a hosszabb költemények előtt esetleg a magát a hosszabb himnuszt eléneklő költő adott elő.

[szerkesztés] Egyéb művei

A fentieken kívül az ókori hagyomány Homérosznak tulajdonít egy sor más, ránk sajnos leginkább töredékesen fennmaradt művet is. Az epikus ciklus tagjai közül a Thébaiszt, az Epigonoit, a Küpriát, a Nosztoit, egyes későbbi források az egész ciklust, azonkívül az Amphiareo exelasziát, az Oikhaliasz halósziszt. Szintén az ő művei közé sorolják a két szatirikus eposzt, a Margitészt és a Batrakhomüomakhiát is.

Kiemelendő az a néhány epigramma, amelyet a Hérodotosz neve alatt fennmaradt, ám nem tőle származó életrajzban találunk (Pszeudo-Hérodotosz). Ez a tizenhét költemény részben az életrajz elbeszélte helyzetekből adódó versek, részben pedig a Homérosz életével kapcsolatba hozott, neki tulajdonított folklorisztikus alkotások. Ilyen elsősorban a Kaminosz és az Eireszióné. A költemények nyelvezete, verselése arra utal, hogy régi énekmondói alkotások, ám az, hogy valóban Homérosz munkái-e, mára eldönthetetlen.

[szerkesztés] Hatása a világirodalomra

Homérosz műveinek hatása a világirodalomra felmérhetetlen. „Egész Hellaszt nevelte ez a költő”, írja róla Platón. A filológia, mint tudomány igazából az ő műveinek tanulmányozásával indult meg. A római irodalom kezdetét Livius Andronicus Odüsszeia-fordításától szokták számítani. A középkor görögül nem tudó századaiban nem olvasták, Dante Alighieri legfeljebb egy rossz latin összefoglalás, az úgynevezett „Ilias latina” ismerete nyomán nevezte a legnagyobb költőnek. Igazi újrafelfedezése a reneszánsz korára tehető, ahogy egyre többen kísérleteztek latinra fordításával. Első magyarországi fordítója – aki még latinra fordította – Janus Pannonius volt, aki Diomédész és Glaukosz találkozását ültette át. Később kissé háttérbe szorult, Julius Caesar Scaliger már messze Vergilius mögé sorolta „Poetika” című munkájában. Angliában népszerűsége töretlen volt, ahol e korban készültek a később John Keatsra nagy hatást gyakorló George Chapman-féle fordítások. Híres fordításaival Alexander Pope erősen a maga korának ízlésére szabta át Homéroszt. Németországban Johann Wolfgang Goethe volt Homérosz legnagyobb csodálója. Magyarországon a figyelem a 19. század elején fordult első ízben Homérosz felé, leginkább Kazinczy Ferenc és köre hatására. Az első teljes magyar nyelvű homéroszi eposz, az Iliász 1827-ben jelent meg, Vályi Nagy Ferenc tolmácsolásában. Később számtalan átdolgozása, fordítása jelent meg Homérosz munkáinak magyarul, az egyik legszebb Devecseri Gábor munkája.

[szerkesztés] Jegyzetek

^ Nem ismeretes más régebbi irott szöveg, kivéve az A. J. Evans, a krétai Knósszosz – „Minósz palotája” – feltárása során, majd 1939-ben C. W. Blegen a nyugat görögországi Plüszoszban való ásatások során előkerült agyagtáblákig, amelyek azonban nem tartak irodalmi jellegű szöveget.