Richard Strauss

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Max Liebermann 1918-as portréja a zeneszerzőről

Richard Strauss (München, 1864. június 11. – Garmisch-Partenkirchen, 1949. szeptember 8.) német zeneszerző, aki főleg programzenéiről és operáiról, nem utolsó sorban dirigensi tevékenységéről volt híres.

Fontos megjegyezni, hogy semmilyen rokoni szál nem fűzte a bécsi, keringőiről híres Strauss családhoz.

[szerkesztés] Élete

Münchenben, 1864. június 11-én született. Apja, Franz Strauss foglalkozását tekintve udvari kürtös volt; anyja, Josephine a Bierbrauer-dinasztiából származó Pschorr családból jött, amelyik egyike volt München leggazdagabb családjainak.

A család, különösen az apa biztatására már hatévesen zenét szerzett. Később a müncheni Kapellmeister, Friedrich Wilhelm Meyer tanította erre a tárgyra. Vezetése alatt, vagy Strauss saját akaratából, az első korai darabok után, amelyek főleg zongorára és énekhangra íródtak, megjelentek az első nagyobb szabású kompozíciók: versenyművek ill. előadási darabok, egy nagyobb szonáta, egy vonósnégyes, két szimfónia, csakúgy, mint egy szerenád fúvósokra. 1882-ben megkezdte tanulmányait a müncheni egyetemen, de hamarosan – szintén saját akaratából – abba is hagyta. 1883-ban „művészi” utazásra indult, aminek köszönhetően többek között Drezda és Berlin városába is eljutott, ahol fontos kapcsolatokat tudott kialakítani; ezek közül a legfontosabb meiningeni udvari zenekar karmesterével, Hans von Bülow-val kötött barátsága. 1885-ben Bülow maga mellé vette Strausst (aki itt ismerhette meg Johannes Brahms-ot); majd miután nem sokkal később Bülow nyugállományba vonult, az 1885/1886-os szezonig Strauss kapta meg a posztját. Az eddig eltelt időszakban Strauss stílusa legközelebb a klasszicizmus zenéjéhez, ill. Robert Schumann vagy Brahms stílusához állt, a jelentős fordulat Alexander Ritterrel való találkozása után következett be (Ritter hegedűs volt, Richard Wagner unokahúgának férje). Ez a találkozás megerősítette Straust abban, hpgy Wagner stílusa felé forduljon, ill. támaszkodjon Liszt Ferenc szimfonikus költeményeire, hogy Wagner zenekari stílusát megtanulhassa.

Az új kompozíciós technikák máris megjelntek a négytételese zenekari fantáziában, amely az „Itáliából” címet kapta, mégis ezen tachnikák fölénybe először az ezt követő műveiben került, amelyeket a szerző „Tondichtungen”-eknek (hangsűrítményeknek) nevezett (ezen művek egytételes-programmatikus zenekari művek, egyértelmű jelentéssel). A kezdeti nehézségek után (az első szimfónikus költeményt, a Macbethet három feldolgozás követte) Strauss a „Don Juan”ban (Lenau nyomán, 1888/1889) ill. a „Tod und Verklärung”ban (1888-1890) kifejlesztette összetéveszthetetlen stílusát, ami egy csapásra ismertté és híressé tette. Egy évvel később két sorozat hangsűrítményt komponált, többek között az Imígyen szóla Zarathustra címűt (1896), ami manapság a 2001: Űrodüsszeia című filmből ismert.

1887-ben kezdett el első operáján dolgozni, a Guntram címűn, ami 1894-es bemutatása után csak kevés előadást élt meg. Több sikert hozott a Feuersnot > (1901). Az igazán nagy áttörést a Salome és az Elektra (ősbemutatója 1909-ben Drezdában) hozta meg. Zeneileg a tonális bázist kezdetben soha nem vesztette el, az Elektra volt az első olyan műve, ahol letért a tonalitás útjáról. Egyébként ez volt az az opera, ahol először dolgozhatott Hugo von Hofmannsthal költővel. A továbbiakban is összedolgoztak; miközben Strauss zenei nyelvezete megváltozott, kirobbanó sikereket értek el, mint pl. a A rózsalovag (1910). 1942-ig még számos egyéb operát írt, de az Árnyék nélküli hölgyben (1919) elérte operastílusának csúcsát, ami innentől már nem fejlődött tovább. Kései éveiben írta Capriccio és Daphne című remekét, ami egy könnyedebb, klasszicizmusát összefoglaló mű. Szinte összes operája sikeres volt.

Richard Strauss felesége Pauline Strauss-de Ahna énekesnő (1863–1950) volt, aki első operájában Freihild szerepét énekelte. Később dalainak jelentős előadója volt, és Strauss szívesen koncertezett feleségével.

A szakirodalom sokféleképpen értelmezi Strauss szerepét a nemzetiszocializmusban. Egyes állítások szerint Strauss teljesen apolitikus volt, és soha nem játszott össze a hatalom birtokosaival. Egyesek szerint, mivel tiszt volt (valóban a Reichsmusikkammer vezetője volt 1933 és 1935 között), szembe kellett volna szállnia a hatalommal, annak ellenére, hogy csak reprezentatív tisztet töltött be.

Strauss Alice nevű menye félzsidó volt, ezért unokái is részben zsidók voltak. Ez sokszor kényszerítette ellenzékbe. Avval, hogy a Die schweigsame Frau librettóját egy zsidó, Stefan Zweig írhatta, Strauss sokat kockáztatott. Mivel Strauss a premierkor ragaszkodott, hogy Stefan Zweig neve a műsorfüzeten és a plakátokon ne szerepeljen, Adolf Hitler nem tiltakozott. Egyébként Strauss gyakran használta tisztségét arra, hogy zsidó kollégáit védje.

1948-ban fejezte be utolsó nagy művét, a Négy utolsó dalt, ami magas hangra és zenekarra íródott (ősbemutatója 1950-ben Kirsten Flagstad közreműködésével Wilhelm Furtwängler vezénylete mellett Londonban volt), amelyek a legismertebb vokális kompozíciói. Eredetileg ezek a dalok nem ciklusnak készültek. Utolsó befejezett alkotása is dal volt, a Malven, amelyet november 23-án fejezett be. Strauss zenéje élete végére egyébként teljesen elavult.

Ennek ellenére Richard Strauss zseniális szerző volt, aki meghatározta a muzsikusok helyét az új társadalomszerkezetekben. Annak ellenére, hogy anyai ágon gazdag családból származott, saját lábra tudott állni, és saját munkából, ill. kompozíciójiból megélni. Ez korában nem minden esetben volt magától értetődő. Többek között azt is „kifejlesztette”, hogy a zeneszerző minden művének előadásában aktívan részt vegyen. Elfogadtatta, hogy a zeneszerzők társadalmi megbecsülése egy szinten legyen az orvoséval és az újságíróéval.

[szerkesztés] Művei

[szerkesztés] Szimfónikus költemények

Macbeth (1888/90)
Don Juan (1889)
Tod und Verklärung (1891)
Till Eulenspiegel vidám csínjei (1895)
Imígyen szóla Zarathustra (1896)
Don Quixote (1898)
Ein Heldenleben (1899)
Symphonia domestica (1904)
Eine Alpensinfonie (1915)

[szerkesztés] További zenekari művek

d-moll szimfónia (1880)
f-moll szimfónia op. 12 (1883)
Burleske zongorára és zenekarra (1890),
Két zongoraverseny
Ünnepi prelúdium op. 61 nagyzenekarra és orgonára a Wiener Konzerthaus megnyitásának alkalmából (1919)
Japán ünnepi zene
Két kürtverseny
Versenymű oboára és kiszenekarra (1945)
Duett-Concertino klarinétra, fagottra és zenekarra
Ünnepi zenék, Alkalmi kompozíciók, Fanfárok, Szvitek
"Filmzene" a Rózsalovag filmváltozatához (áthangszerelés) (1925)