Zsolt Béla
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Zsolt Béla (Komárom, 1895. január 8. – Budapest, 1949. február 6.): író, polgári radikális újságíró.
Zsolt Béla a polgárság eszményképének képviselője, függetlenül attól, hogy milyen származású emberek alkották a polgárságot, számára nem volt zsidó, magyar, sváb, tót, csak polgár. Abban a korban, amikor élt, a polgárság egy részét, a zsidóságot, kirekesztették, így nem csoda, hogy felemelve hangját a zsidó polgárok üldözése ellen, a tevékenysége a zsidó nemzetiség írójává emelte.
A Nyugat második nemzedékének tagjaként indult, hatott rá Charles Baudelaire, lelkesedett Ady Endre költészetéért, mesterének tekintette Babits Mihályt és Tóth Árpádot. Versei elegánsak, csiszoltak voltak.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Élete
Komáromban tanult, majd Budapesten magyar–latin szakos tanárnak készült. Az I. világháború alatt megsebesült és véglegesen leszerelték. Az I. világháború után már elismert költő volt, amikor 1918-ban Nagyváradra került újságíróként, ahol publicistaként is megállta helyét, az „Erdély” című újság szerkesztője lett, a Nagyváradi Napló, Nagyvárad, Nagyváradi Estilap munkatársa volt.
1920-ban Budapestre költözött, ahol Bródy Sándor felfedezte benne az igazi újságírót, szerkesztője volt a Tavasz c. irodalmi folyóiratnak. 1921-től a Világ munkatársa lett. Írásai harcosak voltak, de a politikai írásai kiábrándultságot tükröztek. Polgári eszményképe összeomlott, nem egyezett azzal a képpel, melyet megélt a Horthy-korszakban. Írásai miatt a hatalom nem kedvelte, de írókörökben elismert volt. A Horthy-korszak egyik ellenzéki publicistája lett, azaz a baloldalt képviselte, egy eszményképet, melyben József Attilától kezdve sokan hittek, a szocializmus eszményképében. Bátor, megalkuvást nem ismerő ellenzéki újságíróként vált közismertté, ezért József Attila, Ady Endre, Babits Mihály, Bálint György rajongtak is érte, meg az írásaiért, melyben a Horthy-korszakot bírálta. Írásaiban tetten érhető a kiábrándultság, de mellette a harcos morális következetesség, és a szociális érzékenység is.
1925-ben a Magyar Hírlap és az Újság munkatársa, 1929–1938 között „A Toll” c. irodalmi lap szerkesztője, 1930-tól főmunkatársa is volt. Élete a szerkesztőség volt. Szervezte az akkor romjaiban levő magyar irodalmat. 1937-ben írta meg a „Villámcsapás” című regényét, melyben társadalmi csalódásairól írt
Zsidó volta miatt munkaszolgálatos lett. (Ukrajnában 19 hónapot töltött 1942-1943 között), majd hazatérte után a nagyváradi gettó lakója lett. 1945-ben Bergen-Belsenbe került, ahonnan megszökött, és Kastner Rezső segítségével Svájcban telepedett le.
A II. világháború befejezése után, 1945-ben betegen tért haza, Magyarországra, a Polgári Radikális Párt napilapjának, a "Haladás"-nak főszerkesztője volt. 1946-ban megírta utolsó regényét, a Kilenc koffer"-t, melyben a nagyváradi gettó életét írja le saját maga életén keresztül. A második kötetébe épphogy belekezdett, de már nem élte meg.
1947-ben még a Polgári Radikális Párt országgyűlési képviselője lett, és megírta a Nemzeti Drogéria című regényét. 1949-ben meghalt.
[szerkesztés] Főbb művei
- Forgószél (színmű, 1919)
- Hiába minden (versek, 1921)
- Igaz könyv (versek, 1923)
- Házassággal végződik (regény, 1926)
- Erzsébetváros (színmű, 1928)
- Gerson és neje (regény, 1930)
- Bellegarde (regény, 1931)
- A párizsi vonat (színmű, 1934)
- Kínos ügy (regény, 1935)
- A dunaparti nő (regény, 1936)
- A Wesselényi-utcai összeesküvés (regény, 1937)
- Villámcsapás (regény, 1937)
- Kakasviadal (regény, 1939)
- Tanulságok és reménységek (cikkek, 1942)
- Napraforgó (regény, 1943)
- Kilenc koffer (regény, 1946)
- Nemzeti drogéria (színmű, 1947);
- Az igazi szerelem
- Még egyszer és utoljára