Carl von Linné

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Linné 1739-ben

Carl von Linné (eredetileg Carolus Linnaeus) (Rashult, 1707. május 23. - Hammarby, 1778. január 10.) svéd természettudós, orvos és botanikus.

Megalkotta a modern tudományos rendszerezés alapelveit, a rendszerezés kategóriáit (a taxonokat) és kidolgozta a modern tudományos nevezéktant, az élőlényekre alkalmazta a kettős elnevezést tudományos névként. (Alapjaiban ma is az ő elveit és eljárását használják a biológiában.)

[szerkesztés] Élete

Apja Nils Ingemarssonként született, majd a latin Linnaeust vette fel családnévként, ami jobban illett egy lelkészhez (a név a hársfa nevéből ered). Családja 1709-ben költözött át Stenbrohultbe, ahol apja lelkész volt. A gimnáziumot Växjöben végezte. Bár teológusnak szánták, ő inkább a növénytanhoz vonzódott, ezért apja az orvoslás felé irányította (abban az időben Svédországban a botanikát még az orvostudományi fakultáson oktatták, mivel nem volt önálló tudomány). A természettant a hollandiai Boerhaavénál tanult Johann Rotman orvos oktatta, aki felismerte a gyermek adottságát és érdeklődését. Megismertette vele Tournefort növényrendszertanát, majd Arisztotelész állattanát. 1727-ben a lundi egyetemen határozta el magát, hogy orvos és botanikus akar lenni.

1728-ban került át a híres uppsalai egyetemre, ahol Olof Rudbeck tanítványa lett (később a helyettese, azután az utóda). Az orvoslás mellett foglalkozott növénytannal és néprajzzal is (különösen a lappokéval). 1730-ban nevezték ki demonstrátornak, ekkor végezte első botanikai kutatásait a növények szexualitásáról. Az ivari rendszer alapján tervezte meg az uppsalai kert katalógusát. 1732-ben az Uppsalai Tudományos Társaság megbízásából tanulmányutat tett a Lappföldön, hogy ott az ásványokat, a növényeket és az állatokat vizsgálja. Innen már jónevű természettudósként tért vissza. Tanulmányozta a bányászok tüdőbetegségeit és vizsgálta a szociális higiénia egyéb vonatkozásait is.

1733-ban ismerkedett meg Moraeus doktor lányával, akit feleségül kért. A gazdag Moraeus erre azt kötötte ki, hogy Linnaeus az orvosi diplomáját Hollandiában szerezze meg. Az eljegyzés után 1735-ben át is utazott Hollandiába, táskájában a "Systema Naturae" rövid kéziratával. Ebben vázolja a természet osztályozásának elveit és kategóriáit. Hollandiában gyorsan szerzett barátokat és pártfogókat; Leidenben meglátogatta Hermann Boerhaavét (akinek tanításait ő közvetítette Svédországba). 1735 közepén avatták orvosdoktorrá Harderwijkben. Tagja lett az ottani orvosi társaságnak, megismerkedik többek között Gerhard van Swietennel is. Kinyomtatta a "Systema Naturae" című munkáját.

Ezt követően három éven át utazgatott Angliában és Franciaországban. 1738-ban Stockholmban telepedett le és orvosi gyakorlatot folytatott. Ezt követően a tengerészeti kórház főorvosa és udvari orvos lett. 1739-ben vette feleségül Sara Moreát. 1739-ben meghívták az éppen akkor alapított Svéd Tudományos Akadémia első elnökének. 1741-ben nevezték ki az uppsalai egyetemen az anatómia és a gyakorlati orvostudomány professzorának. Svédországban ő honosította meg a kórbonctant. Rendszeresen vizsgálta a növények gyógyhatásait, igyekezett feltárni a gyógyhatás mechanizmusát. Megpróbálta a rendszerezés elveit alkalmazni a betegségek osztályozásában is.

1740-ben az uppsalai egyetemen az elméleti és a gyakorlati orvostan tanára, de 1742-ben már a botanikát, a gyógyszertant ("materia medica"), a dietetikát és a szemiotikát is előadta. Ugyanekkor megbízták az uppsalai egyetem botanikus kertje igazgatói tisztével. Ezzel kapcsolatos, hogy a kettős nevezéktant alkalmazni kezdte a növények elnevezésére, majd 1758-tól az állatokéra is. 1746-ban és 1749-ben kutatóutakon vett részt, miközben életföldrajzi megfigyeléseket is tett. 1747-ben lett a király háziorvosa. 1757-ben nemességet kapott a királytól (1762-től változott a neve Carl von Linnére, de ő gyakran csak Carl Linnéként írt alá).

Foglalkozott az orvosi gyakorlat írásba foglalásával is. Élete utolsó éveit az Uppsala közelében levő Hammarbyben töltötte. 1774-ben és 1776-ban gutaütés érte, az utóbbi maradandó bénulást hagyott vissza. Négy évi betegség után Hammarbyben érte a halál (az uppsalai dómban temették el.)

[szerkesztés] Tudományos munkássága

[szerkesztés] Rendszerezés

A lundi, majd az uppsalai egyetemen vált meggyőződésévé, hogy a virágok porzói és a bibéi lehetnek a növények osztályozásának alapjai. 1730-tól végezte első saját botanikai kutatásait. Megjelentetett egy kis írást a növények nemiségéről ("A növények házasságának előzményei" címmel), amelyben a virágok porzóját a vőlegényhez hasonlította, a termőt pedig a menyasszonyhoz. Az 1735-ben kiadott "Systema Naturae" című munkájában enciklopedikusan próbálta kategorizálni a természeti világ dolgait. Az ásványoknak csak testük van, de nem élnek és érzékelésük sincs; a növények élnek és van testük, de nem érzékelnek; az állatoknak már érzékelésük is van, sőt, mozogni is képesek. Az ember rendelkezik értelemmel is, fel tudja ismerni a testeket és meg tudja őket különböztetni a nevük alapján. Az ásványok, a növények és az állatok birodalma jól elkülöníthető egymástól, mert elhatárolható osztályokra (classis) bontható. Az egyes osztályokon belül rendek (ordo) különíthetők el, a rendekbe besorolhatók a családok (familia), a családok tagjai nemekbe vagy nemzetségekbe (genus) csoportosíthatók, és a nemeken belül élesen elhatárolódnak a legkisebb rendszertani egységek, a fajok species). A fajokon belül megkülönböztethetők ugyan alfajok (subspecies), fajták és változatok (varietas), de ezek csak átmeneti, nem állandó formák. A fajok száma viszont állandó, és annyi van belőlük, amennyit a Teremtő megteremtett. (Linnének a természetről alkotott elképzelése tehát éppen ellentétes Leibnizével, mert Linné szerint a Természetben nincs folytonosság, megszakítatlanság, hanem éppen ellenkezőleg, élesen elhatárolható "típusok" vannak.) A "Systema Naturae" című művével Linné tehát megteremtette a modern rendszerezés alapkategóriáit és e kategóriák hierarchiáját. (Ma is ezeket a rendszertani kategóriákat használják, de a Linné-féle rendszer kiegészült még néhány magasabb kategóriával, mint pl. a törzs /phylum/, ország vagy birodalom /regnum/, továbbá számos alkategóriával /pl. alcsalád, alrend, alosztály, öregrend, családcsoport stb./). A "növények" esetében a kategóriákba csoportosítás kritériuma szerinte a virágokban található ivarszervek jellege, fejlettsége és szerveződése. A porzók jellege szerint 24 osztályt különböztetett meg, ezeket további rendekbe sorolta a termők állása alapján. A rendszere tehát mesterségesen kiválasztott kritériumokon alapuló osztályozás. 1751-ben a "Philosophia Botanica" című munkájában megkísérelt egy természetesebb rendszert kidolgozni a növényvilágra, de ezt a művét nem fejezte be. Az élőlények rendszerezése kapcsán másik fontos teljesítménye volt, hogy ő vezette be és népszerűsítette először a tudósok körében a kettős nevezéktant (binominális nómenklatúrát), vagyis azt, hogy élőlények tudományos elnevezésében két tagból álló nevet használjunk. Ezt a gyakorlatot már majdnem 200 évvel korábban alkalmazta Gaspard Bauhin és Johann Bauhin, de akkor nem terjedt el. A tudományos név első tagja a nem vagy nemzetség (genus) neve, a második tagja pedig a faj (species) neve, általában latin vagy görög (eredetű) szóból képezve. Pl. a "farkas" tudományos neve: "Canis lupus", ahol a "Canis" a "kutyák" nembeli neve, a "lupus" pedig a "farkas" faji elnevezése. A kettős név egyrészt megfelel az emberi család- vagy vezetéknévnek, illetve a keresztnévnek, másrészt pedig a logikai meghatározás elveit is kielégíti: valaminek a meghatározásához előbb meg kell keresni azt a nagyobb egységet vagy csoportot, amibe tartozik (ez a nem vagy genus), azután e csoporton belül a diiferentia specifica segítségével meg kell különböztetni a nagyobb egységbe tartozó más tagoktól (a többi fajtól). A faj és a nem(zetség) kategóriái azután egy kategória-hierarchia egyre nagyobb egységeibe csoportosíthatók. Linné a "Species Plantarum" című munkájában 7300 növényfajra alkalmazta a kettős nevezéktant. A "Systema Naturae" 10. kiadásától (1758) a kettős nevezéktant már 7700 növényfajra és 4235 állatfajra is alkalmazta. Az embert Homo sapiens elnevezéssel az emlősök (Mammalia) osztályába és a főemlősök (Primates) rendjébe sorolta. De a Homo nembe csoportosította a csimpánzt is "Homo troglodytes" elnevezéssel, mert az anatómia beszámolók szerint a testfelépítése feltűnően hasonlít az emberére. (Emiatt a helyi luteránus püspök istentelenséggel vádolta.) Az ember faján belül változatokat különböztetett meg, amivel úttörő volt a "rassz" fogalmának fejlesztésében is. Szerinte a Homo sapiens fajon belül négy alkategória létezik: az amerikai, az ázsiai, az afrikai és az európai. Ezeket először az eredet helye szerint, majd később a bőr színe alapján határozta meg. Minden egyes rassznak sajátos jellemzői vannak, és szerinte ezek az európaiakban a legelőnyösebbek. A régebbi felfogásával szakítva 1762-ben már azt fejtegette, hogy csak a természetes családok (familia) a Teremtés művei, a nemek és a fajok viszont a már létezők állandó kereszteződéséből (hibridizációjából) származnak. Ő maga is érdeklődött a hibridizáció kérdései és problémái iránt. Élete utolsó éveiben már nem állította többé, hogy a fajok száma és jellemzői állandók; a "Systema Naturae" 1778-as kiadásából ezt a mondatot már végleg kihúzta.

[szerkesztés] Orvosi munkássága

A lappföldi utazása során foglalkozik a bányászok tüdőbetegségeivel, a szociális higiéniával is. Tanácsokat ad a gyógyvízforrások hasznosítására. Harderwijkban avatták orvosdoktorrá 1735-ben a váltóláz okairól írt értekezése alapján. Hollandiában jelentősen bővítette orvosi ismereteit. Tagja lett az itteni orvosi társaságnak is. Stockholmban orvosi gyakorlatot folytatott. Különösen a nemi betegségeket és a hörghurutot kezelte sikerrel, nagy pácienskört kialakítva. Anatómiaprofesszorként ő honosította meg Svédországban a kórbonctant. Rendszeresen vizsgálta a növények gyógyhatásait, igyekezett meghatározni az egyszerű gyógyszerek hatásmechanizmusát. Ezért jelentős a közreműködése a gyógyszertanban is. Sok régi, hatástalan szert kiiktatott a használatból, csak a tapasztalatilag igazolt hatású gyógyszerek létjogosultságát ismerte el. Megpróbálkozott a betegségek osztályozásával is. 1737-ben levelezni kezdett a montpellier-i orvossal, Boissier de la Croix Sauvages-zsal (aki korábban már megkísérelte a betegségek csoportosítását). 1763-ban jelentette meg a saját betegség-rendszerezését. Ebben a betegségek 11 osztályát és 325 genusát írta le. A betegségek csoportosítását kétségkívül áttekinthetőbbé tette, de a betegségek igazi meghatározására nemigen volt alkalmas (hiszen csak a jelek és a tünetek alapján történhetett).

[szerkesztés] Egyéb teljesítményei

Linné jelentős svéd prózaíró is volt. Mindenről készített jegyzeteket, beszámolókat, amivel csak találkozott, nemcsak a növényekről. Különösen érdekelte őt a néprajz, főleg a lappok kultúrája. A Celsius által bevezetett hőmérsékleti skálát ő alakította úgy, ahogy ma ismerjük: a 0 °C a jég olvadáspontja és 100 °C a víz forráspontja. Ő vezette be a hím és a nőstény ma használatos írásbeli jelképét: a hímre a Mars isten pajzsát és nyilát, a nőstényre (nőre) a Vénusz kézitükrét. Megszerkesztett egy virágórát, amelyben a különböző növényfajok virágainak nyílása mutatta a múló időt.

[szerkesztés] Magyar vonatkozások

A rendszertanának első magyar nyelvű ismertetése 1781-ben jelent meg Benkő József tollából egy lábjegyzetben. Hazánkban Linné tanítványának és hívének vallotta magát Kitaibel Pál; a nyomdokain haladt Diószegi Sámuel. Lelkesen fogadta az írásait Weszprémi István és köre. E körből írta Weszprémi veje, Földi János orvosdoktor az első magyar nyelvű általános természetrajzot és egyben állatrendszert is (1801-ben).

[szerkesztés] Fontosabb művei

Diaeta Naturalis (1734).
Systema Naturae (Leiden, 1735).
Fundamenta botanica (Amszterdam, 1736).
Genera Plantarum (Leiden, 1737).
Flora Lapponica (1737).
Methodus sexualis.
Hortus Cliffortianus (Amszterdam, 1737).
Classes Plantarum (1738).
Flora Suecica (Stockholm, 1745).
Fauna Suecica (1746).
Materia medica (1749).
Philosophia botanica (1751).
Species Plantarum (Stockholm, 1753).
Politia naturalis (1760).
Fundamentum fructificationis (1762).
Genera Morborum (1763).
Clavis Medicinae (1767).

[szerkesztés] Hivatkozások

Ilse Jahn, Rolf Löther és Konrad Senglaub (1982): Geschichte der Biologie. Theorien, Methoden, Institutionen und Kurzbiographien. Jena: VEB Gustav Fischer Verlag.
Werner Plesse és Dieter Rux (1986): Biographien bedeutender Biologen. Berlin: Volk und Wissen Volkseigener Verlag.