Henry Kissinger

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Henry Alfred Kissinger (szül. Heinz Alfred Kissinger Fürth, 1923. május 27.) német születésű amerikai Nobel-békedíjas diplomata és politikus. Nemzetbiztonsági főtanácsadó, majd honvédelmi miniszter a Nixon-kormányban, mely tisztségében a Watergate-botrány (1974) után a Gerald Ford vezette új kormányban is megmaradt.

Mint a Realpolitik támogatója és követője, jelentős szerepet játszott az Egyesült Államok külpolitikájában 1969 és 1977 között, mely során az általa kidolgozott détente (fr. „enyhülés”) vezérelv valódi enyhülést hozott az USA és a Szovjetunió kapcsolatában és meghatározó szerepet játszott az 1972-es kínai-amerikai csúcstalálkozón Zhou Enlai pártfőtitkárral tartott megbeszéléseken, mely Kína a világ felé történő nyitását, illetve egy új, anti-szovjet kínai-amerikai szövetséget eredményezett. 1973-ban a vietnami háború befejezéséért tett erőfeszítései elismeréséül Nobel-békedíjat kapott.

Tartalomjegyzék 1 Személyes háttér 2 Külpolitika 2.1 Déténte és nyitás Kína felé 2.2 Vietnam és Kambodzsa 2.3 Indo-pakisztáni háború 2.4 Jom kippuri háború 2.5 Chile 2.6 Piszkos háború 2.7 Afrika 2.8 Kelet-Timor 3 Háborús bűnök 4 Bibliográfia 5 Források

[szerkesztés] Személyes háttér

Kissinger a bajorországi Fürth városában látta meg a napvilágot Heinz Alfred Kissinger néven, 1923. május 27-én Lous Kissinger és Paula Stern gyermekeként. Zsidó származása miatt a család 1938-ban a nácik elől New Yorkba emigrált. Henry katonai kiképzése során, 1943. június 19-én kapta meg az amerikai állampolgárságot. Bár 15 éves kora óta az Egyesült Államokban él, azóta is érezhető német akcentussal beszéli az angol nyelvet. A New York-i városi Főiskola (City College of New York) hallgatójaként sorozták be 1943-ban. Kiképzése után, immár amerikai állampolgárként a Belső Elhárítás (Counter Intelligence Corps) 970-es alakulatához került, mint német tolmács. A háború után a Harvardot summa cum laude végezte 1950-ben. Az egyetem Kissingert tartja az egyetlen olyan hallgatójának, aki hibátlanul végezte el tanulmányait, annak ellenére, hogy az utolsó évében egy négyes (B) becsúszott^[1]. A mesteri- majd a PhD fokozatot 1952-ben, illetve 1954-ben szerezte meg, ugyanott. Doktori disszertációjának címe A World Restored: Metternich, Castlereagh, and the Problems of Peace 1812–22. volt. Tanulmányai befejeztével a Harvardon maradt, ahol különböző pozíciókat töltött be, miközben több nagyobb állami szervezet tanácsadója is lett.

Liberális republikánusként, és hogy az amerikai külpolitikában nagyobb szerephez jusson, Nelson Rockefeller republikánus jelöltet, New York állam akkori kormányzójának támogatója illetve külpolitikai tanácsadója lett az 1960-as, 1964-es és 1968-as elnökválasztásokon. Richard Nixon 1968-as győzelme után meghívta Kissingert a nemzetbiztonsági tanácsadói székbe, mely a nemzetbiztonsági kabinet vezető székét, ezáltal pedig az elnökhöz tartozó kabinetbe kerülést jelentette.

Első feleségétől két gyermeke született. Jelenleg második feleségével, Nancy Maginnes-el él a Connecticut állambeli Kent városában, ahol saját cégét, a Kissinger Associates nevű tanácsadó vállalatot igazgatja.

Nagy rajongója a New York Yankees baseballcsapatnak, illetve a jelenleg a német másodosztályban szereplő SP Fürth labdarúgócsapatnak, melynek ifikorában egy ideig tagja is volt^[2].

[szerkesztés] Külpolitika

Kissinger Nemzetbiztonsági Főtanácsadóként dolgozott 1969 és 1975 Nixon, majd Ford elnöksége idején, míg egy ideig ezzel párhuzamosan 1973 szeptembere és 1977. január 20-a között az Egyesült Államok külügyminisztere is volt. Pozícióját a Watergate-botrány sem tudta megingatni, habár tanácsadói szerepétől 1975-ben leváltották.

Mint a Realpolitik támogatója és követője, jelentős szerepet játszott az Egyesült Államok külpolitikájában 1969 és 1977 között, mely során az általa kidolgozott détente (fr. „enyhülés”) vezérelv valódi enyhülést hozott az USA és a Szovjetunió kapcsolatában és meghatározó szerepet játszott az 1972-es kínai-amerikai csúcstalálkozón Zhou Enlai pártfőtitkárral tartott megbeszéléseken, mely Kína a világ felé történő nyitását, illetve egy új, anti-szovjet kínai-amerikai szövetséget eredményezett. 1973-ban a vietnami háború befejezéséért tett erőfeszítései elismeréséül Nobel-békedíjat kapott.

[szerkesztés] Déténte és nyitás Kína felé

Mint nemzetbiztonsági tanácsadó Nixon idején, Kissinger úttörője volt a détente (franciául: enyhülés) politikájának az USA és a Szovjetunió illetve Kína között. A stratégia részeként kezdeményezte a légköri kísérleti atomrobbantásokat tiltó és a fegyverzetcsökkentést előirányzó tárgyalásokat, melyek végül az 1972-ben aláírt SALT I, illetve a ballisztikus rakéták limitálásáról szóló ABM (Anti-Ballistic Missle Treaty), illetve az 1979-es SALT II szerződéshez vezettek. A stratégiai fegyverek fokozatos leszereléséről szóló tárgyalásokat eredetileg 1968-ban már el akarták kezdeni, de a Csehszlovák bársonyos forradalom, majd a varsói szerződés tagállamainak inváziója után tiltakozásképpen elhalasztották.

Kissingernek sikerült diplomáciai nyomást gyakorolnia a Szovjetunióra rövid egymásutánban két Kínába tett utazásával 1971 júliusában, illetve októberében (melyből az első titkos volt), melyeken Csou En-laj (más átírásban Zhou Enlai) miniszterelnökkel folytatott tárgyalásokat. Ezek a látogatások alapozták meg Nixon 1972-es kínai látogatását, mely hatalmas diplomáciai sikernek számított akkoriban. Nixon, Zhou, és Mao Ce-tung találkozója, illetve az ennek során aláírt dokumentumok és szerződések 23 évnyi kölcsönös ellenségeskedésnek és diplomáciai elszigeteltségnek vetettek véget. Az eredmény egy hallgatólagos, szovjet-ellenes szövetség lett a két szuperhatalom között. Habár Kissinger diplomáciai irányvonala gazdasági és kulturális kapcsolatokat is teremtett a két ország között, illetve újra megnyílt a kínai illetve az amerikai érdekképviseleti iroda a két fővárosban, a relációk teljes normalizálása egészen 1979-ig elhúzódott a Watergate-botrány során kipattant belső konfliktusok miatt. Az USA azonban továbbra is elismerte Tajvan függetlenségét.

[szerkesztés] Vietnam és Kambodzsa

[szerkesztés] Indo-pakisztáni háború

Kissingert éles kritikák érték az 1971-es, India és Pakisztán között kirobbant Indo-pakisztáni háború során kifejtett tevékenysége miatt. Annak ellenére, hogy számos jelentés készült a bangladesi (akkoriban még kelet-pakisztáni) „tisztogatásokról” és a Blood telegram (Archer Blood bangladesi amerikai diplomata éles hangvételű tiltakozó telegramja a Bangladeshi felszabadítási háború után elkövetett háborús bűnök és emberi jogi sérelmek megtorolatlansága miatt) sem tett semmit Yahya Khan pakisztáni elnök, vagy a pakisztáni hadsereg tevékenységének leállítására. A háborúban győztes India és a Szovjetunió között a háború előtt nem sokkal korábban aláírt baráti szerződés miatt Kissinger különösen érdekelt volt a szovjetek dél-ázsiai térnyerésének megakadályozásában, illetve a Kínával kötött hallgatólagos szövetség demonstrálására is jó lehetőséget adott, az Egyesült Államok Iránon és Jordánián keresztül a Kína szoros szövetségesének számító Pakisztánt támogatta a konfliktus során mind pénzzel, mind fegyverekkel.^[3]

Az elmúlt években ismét felszínre került az a hangfelvétel, mely közte és az elnök (Nixon) között 1971. november 5-én történt beszélgetést rögzítette, és amelyben többek között az indiaiakat "köcsögöknek", Indira Gandhi indiai miniszterelnök asszonyt pedig "ribancnak" nevezte.^[4] Kissinger azóta többször is kifejtette sajnálkozását és megbánását mondataiért.^[5]

[szerkesztés] Jom kippuri háború

1973-ban a jom kippuri háború befejezése után Kissinger vezette a béketárgyalásokat Izrael és a háborút meglepetésszerűen kirobbantó, majd hamar elvesztő egyiptomi és szíriai vezetés között. Kissinger a tárgyalásokról, abban való tevékenységével összefüggő hosszú és többször drámai hangvételű telefonbeszélgetéseket tett közzé 2002-es, Crisis című könyvében. Kissinger (kezdetben vonakodó) támogatásával, az amerikai hadsereg a történelem legnagyobb-szabású légi katonai szállítását vezényelte le Izrael megsegítésére a háborúban, illetve az 1973-as OPEC embargó során, mely az Egyesült Államok és nyugati szövetségeseit sújtotta, egészen annak 1974-es feloldásáig. Ekkor a légi szállítás is abbamaradt.

Izrael a kezdetben Egyiptom és Szíria által elfoglalt területeket visszaszerezte, majd a Golán-fennsíktól keletre fekvő területet is elfoglalták, illetve egészen a Szuezi-csatornáig nyomultak előre, annak mindkét partját elfoglalva. Kissinger kényszerítette az izraelieket az újonnan szerzett területek jó részének visszaadására, mely nagyban hozzájárult az egyiptomi-izraeli békeszerződéshez. A mozzanat egyben előrébb mozdította az egyiptomi-amerikai kapcsolatokat is, az addigi erősen szovjvetbarát politikájukat felülírva. A békét végül 1978-ban kötötték meg, melyben a Sínai-félsziget (és egyben a Szuezi-csatorna) visszaszolgáltatásáért cserébe Egyiptom elismerte Izrael állam létét, illetve azonnali hatállyal felhagyott a további agresszióval. A szerződés aláírásáért a többi arab ország azonnal élesen kritizálta, illetve elítélte Anwar Sadat elnököt.

[szerkesztés] Chile

Kissinger szorgalmazta és támogatta a Dél-Amerika déli részén (Argentína, Chile), illetve Latin-Amerika más részein akkoriban született, vagy már meglévő anti-kommunista katonai juntákkal való barátságos diplomáciai kapcsolatok kiépítését és fenntartását, így a chilei belpolitikába történt burkolt beavatkozást az 1970-ben demokratikusan megválasztott Salvador Allende nyíltan marxista, kubapárti elnök elmozdítására, aki hivatalba lépése után nem sokkal számos amerikai érdekeltségű céget államosított.

Nixon kormánya idején a CIA megbízást kapott egy katonai puccs előkészítésére, de az kudarcba fulladt.^[6] Ezután jelentős összegekkel támogatta az 1972-es és 1973-as tömeges kormányellenes megmozdulásokat, melyet Kissinger az Allende kormányról tett, sokat vitatott kijelentéseiben úgy indokolt, hogy „Nem értem, hogy miért kéne állnunk és néznünk, ahogy egy ország kommunistává válik polgárai felelőtlensége folytán” illetve „ezek az ügyek túl fontosak a chilei választók számára ahhoz, hogy ezt egyedül ők dönthessék el”. Ezek a nyilatkozatok a közvélemény jelentős részében felháborodást keltettek, akik ezt Chile szuverenitásának lenézéseként, arról lekezelő hangnemben történő nyilatkozatként értelmezték.

1973 szeptemberében a chilei hadsereg főparancsnoka, Augusto Pinochet által vezetett katonai puccs során Allende eltűnt, majd holtan került elő. Halálának körülményei máig nem tisztázottak,^[7] ahogy Kissinger pontos szerepe sem ebben az amerikai intervencióban.^[8]

Kissinger egy későbbi chilei látogatása során Pinochetnek azt mondta, hogy az Egyesült Államok figyeli a junta tevékenységét, különösen az emberi jogok megsértését, de szimpatizál annak anti-kommunista beállítottságával.

[szerkesztés] Piszkos háború

[szerkesztés] Afrika

[szerkesztés] Kelet-Timor

[szerkesztés] Háborús bűnök

A 2002-ben nyilvánosságra hozott dokumentumok miatt, melyek az USA dél-amerikai, és Kelet-Timorral kapcsolatos politikáját tartalmazták a Nixon, majd a Ford kormány alatt, Kissinger heves támadás alá került a (főleg amerikai) sajtó és számos emberjogi szervezet részéről^[9]; Christopher Hitchens újságíró volt mind közül a leghevesebb. A dokumentumok nyilvánosságra hozatala után olyan országok, mint Franciaország, Brazília, Chile, Spanyolország vagy Argentína hivatalos úton kereste meg Kissingert, hogy kérdéseket tegyen fel neki többek között a Condor hadművelet során feltehetőleg elkövetett amerikai háborús bűnökről^[10][11][12]

[szerkesztés] Bibliográfia

• Külpolitika
  • Nuclear Weapons and Foreign Policy (1957)
  • The Necessity for Choice: Prospects of American Foreign Policy (1961) - ISBN 0-06-012410-5
  • The Troubled Partnership: A Re-Appraisal of the Atlantic Alliance (1965) - ISBN 0-07-034895-2
  • A World Restored: Metternich, Castlereagh and the Problems of Peace, 1812-22 (1973) - ISBN 0-395-17229-2
  • American Foreign Policy: Three Essays (1974) - ISBN 0-393-05525-6
  • For the Record: Selected Statements 1977-1980 (1981) - ISBN 0-316-49663-4
  • Observations: Selected Speeches and Essays 1982-1984 (1985) - ISBN 0-316-49664-2
  • Helmut Schmidt, Henry Kissinger: On Men and Power: A Political Memoir (1990) - ISBN 0-224-02715-8
  • Diplomácia (1994, magyar nyelven: Grafo, 2002) - ISBN 0-671-65991-X
  • Korszakváltás az amerikai külpolitikában? : a 21. századi Amerika diplomáciai kérdései (2001, magyar nyelven Grafo, 2002) -ISBN 0-684-85567-4
  • Andrew F. Smith, Henry A. Kissinger: Rescuing the World: The Life and Times of Leo Cherne (2002) - ISBN 0-7914-5379-0

• Memoárok
  • The White House Years (1979) - ISBN 0-316-49661-8
  • Years of Upheaval (1982) - ISBN 0-316-28591-9
  • Years of Renewal (1999) - ISBN 0-684-85571-2
  • Vietnam: A Personal History of America's Involvement in and Extrication from the Vietnam War (2002) - ISBN 0-7432-1916-3
  • Crisis: The Anatomy of Two Major Foreign Policy Crises: Based on the Record of Henry Kissinger's Hitherto Secret Telephone Conversations (2003) - ISBN 0-7432-4910-0

• Életrajzi témájú könyvek
  • Stephen Richards Graubard: Kissinger: Portrait of a Mind (1973) - ISBN 0-393-05481-0
  • Marvin L. Kalb, Bernard Kalb: Kissinger (1974) - ISBN 0-316-48221-8
  • Phyllis Schlafly: Kissinger on the Couch (1974) - ISBN 0-87000-216-3
  • Seymour Hersh: The Price of Power: Kissinger in the Nixon White House (1983) - ISBN 0-671-44760-2
  • Richard C. Thornton: The Nixon-Kissinger Years: Reshaping of America's Foreign Policy (1989) - ISBN 0-88702-051-8
  • Christopher Hitchens: The Trial of Henry Kissinger (2002) - ISBN 1-85984-631-9
  • Jussi M. Hanhimaki: The Flawed Architect: Henry Kissinger and American Foreign Policy (2004) - ISBN 0-19-517221-3
  • Walter Isaacson: Kissinger: Életrajz (New York: Simon & Schuster, 1992) (javított kiadás 2005-ben, magyar verzió 2001-ben) - ISBN 0-671-66323-2

• Más
  • Avar János: A Kissinger-korszak (Magvető, 1980) - ISBN 963-271-293-5
  • Békés Rezső: Kissinger és Brzezinski (Zrínyi, 1980) - ISBN 963-326-065-5
  • Henry Kissinger, William Burr: Kissinger Transcripts: The Top Secret Talks With Beijing and Moscow (1999) - ISBN 1-56584-480-7
  • William Shawcross: Sideshow: Kissinger, Nixon, and the Destruction of Cambodia (javított kiadás 2002. október 25-én) - ISBN 0-8154-1224-X
  • Jussi M. Hanhimäki, 'Dr. Kissinger' or 'Mr. Henry'? Kissingerology, Thirty Years and Counting (Diplomatic History Vol. 27, Issue 5, pp. 637-76.)

[szerkesztés] Források

1. ^ Richie, Jason (2002). Secretaries of State: Making Foreign Policy. Oliver Press, pp. 119. ISBN 1-881508-65-X
2. ^ Der berühmteste Fan. SpVgg Greuther Fürth
3. ^ The Tilt: The U.S. and the South Asian Crisis of 1971. National Security Archive, Error: invalid time. Elérés: 2006. december 30.
4. ^ (2005) "150. Conversation Among President Nixon, the President’s Assistant for National Security Affairs (Kissinger), and the President’s Chief of Staff (Haldeman), Washington, November 5., 1971, 8:15–9:00 a.m.". Foreign Relations, 1969–1976 E-7 (19).
5. ^ "Kissinger regrets India comments", BBC, July 1, 2005. Megtekintés ideje: 2006-12-15.
6. ^ Church Report (U.S. Department of State)
7. ^ Pike, John. Allende's Leftist Regime. Federation of American Scientists.
8. ^ Alleged Assassination Plots Involving Foreign Leaders (1975), Church Committee, pages 246–247 and 250–254.
9. ^ CNN.com Kissinger archívum
10. ^ Human Rights Watch world report 2002: Argentina
11. ^ The National Security Archive: East Timor Revisited
12. ^ Slate.com: The Latest Kissinger Outrage.