Kommunizmus

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szövegét, tartalmát. További részleteket a cikk vitalapján találhatsz.
Az ezen a lapon látható jelölés 2007 februárjából származik.

A kommunizmus olyan társadalmi forma, amelyben minden tulajdont a közösség vagy az állam birtokol és valamennyi polgár egyenlően részesül a javakból többé kevésbé igényeik szerint.

A kommunizmus kifejezést a történelem során több, eltérő értelemben használták és használják:

Karl Marx és Friedrich Engels 1848-as Kommunista kiáltványa óta a kommunizmus kifejezés elsősorban az általuk leírt osztálynélküli társadalmat illetve az ennek megvalósítására létrejött politikai ideológiát (marxizmus) és mozgalmat jelenti.

Számos magát kommunistának valló, ám egymástól ideológiájában eltérő mozgalom terjedt el, mint pl. maoizmus, trockizmus, tanácskommunizmus, luxemburgizmus, keresztény kommunizmus, eurókommunizmus Azonban a Szovjetunióból kiindult marxista-leninista, sztálinista, később maoista, illetve az ezekből kinőtt további irányzatok voltak azok, amelyek a 20. század világpolitikájára a legnagyobb befolyást gyakorolták.

1918-ban az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt bolsevik szárnya felvette az Orosz Kommunista Párt nevet ,amit más országok velük szövetségben álló pártjai szintén követtek. Ezt követően a Szovjetunió, illetve más szovjet-mintájú párt által irányított országokat kommunistának, hivatalos doktrínájukat kommunizmusnak kezdték el nevezni, bár ezen országok egyikében sem valósult meg a kommunista társadalom. Ebben Marx terminológiáját követte a politológia, aki úgyszintén kommunizmusnak - a kommunizmus első fázisának - nevezte azt a társadalmat, mely a kapitalizmus megdöntése és a végleges kommunista társadalom bevezetése közti átmeneti állapotban van.^[1]

A kommunista kiáltvány

Karl Marx

Rosa Luxemburg

[szerkesztés] A kommunista ideológia

A kommunista ideológia kulcsszavai ugyanúgy a szabadság, egyenlőség, testvériség, mint a liberalizmusnak, de szabadságeszménye nem individualista. Az elnyomástól, a nélkülözéstől, a kizsákmányolástól mentesítő, de az értelmes munkát lehetővé tevő szabadságot mindenki számára biztosítani kell. Az ehhez vezető út a fennálló burzsoá struktúrák, intézmények megszüntetése, lerombolása, melyek gátolják sokak szabadságát és védelmezik kevesek kiváltságait. A kommunizmusban az egyén szabadsága nem kerülhet szembe a közösség szabadságával, egyik sem előbbre való a másiknál, mert egybeesik mindkettő érdeke. A szabadság egyaránt a közösség és az egyes ember jellemzője. Ahogy Bakunyin fogalmazott: „az én szabadságomhoz nélkülözhetetlen mindenki szabadsága”.

A termelési eszközök, tehát az emberiség létfeltételeinek köztulajdonba vételével a kommunizmusban megszűnik a tőkének a munka feletti uralma, a kapitalista munkamegosztás, eltűnik a bérmunka, vagyis az emberi alkotó tevékenységre külső kényszerként ható minden tényező. A munka felszabadításával a kommunizmus hívei szerint nem csökken, sőt, minőségben és mennyiségben is olyan mértékben növekszik a társadalom gazdasági produktivitása, hogy lehetővé válik a szükségletek teljes kielégítése.

A kommunizmus célja világrendszer kialakítása, elméleti nézeteiben univerzális és internacionalista-kozmopolita (ugyanakkor a kelet-európai kommunista blokk egyes államai politikájában a nacionalizmus szélsőséges formáin alapuló intézkedések is megjelentek).

[szerkesztés] Kommunisztikus ideológiák

A baloldali ideológiák családfája

[szerkesztés] Szimbólumok

Vörös zászló
Szabályos ötágú vörös csillag (Magyarországon tiltott önkényuralmi jelképnek minősül.)
Egymást keresztező sarló és kalapács, amely a munkásság és a parasztság összefogását jelképezi (A Szovjetunió egyik szimbóluma volt; Magyarországon tiltott önkényuralmi jelképnek minősül.)
Felemelt ököl
Az Internacionálé dal

[szerkesztés] A kommunista ideológia eszmetörténete

[szerkesztés] A kezdetek

Thomas More (Morus Tamás) - (Ifj. Hans Holbein festménye)

Platón Az állam című művében kerül elő először az az elképzelés, hogy létezhet ideálisan elrendezett társadalom, az együttélés viszonyai nem örök adottságok. Az ideális városállamban szigorú munkamegosztás van, amely három társadalmi rétegre (filozófus, fegyveres, dolgozó) épül. A munkamegosztás képességek (pontosabban: fő erények), de nem születés szerint történik. Platón államában a bölcsesség erényét gyakorló filozófusok uralkodnak az őrök, valamint a pásztorok és kézművesek fölött. Platón a nőket egyenrangúnak tartja a férfiakkal, a rabszolgákat a szabadnak születettekkel.

A kommunisztikus-szocialisztikus elképzelésekkel már a középkor története során találkozhatunk. Parasztvezérek, próféták és eretnek látnokok hirdették Isten országának eljövetelét, a világvége közeli bekövetkeztét. A Bibliában szereplő paradicsomi állapotok evilági megvalósítása helyett csupán a földi bűnök azonnali megszüntetésétés akarták elérni. A különféle messianisztikus mozgalmak ennek fényében kívánták az egyenlőtlenség, a gazdagság és a feudális viszonyok eltörlését (pl. táborita mozgalom).

A kommunista ideológia jobban átgondolt változatát találjuk Thomas More (magyarosan Morus Szent Tamás ^[2]) angol gondolkodó 1513-as Utópia című könyvében. More eredeti, a keresztény vallás alapjain álló elképzelése szerint – a kezdődő angol kapitalizmus kritikájaként – az ember az ősközösségekben volt a legboldogabb, így az őskommunákhoz kell visszatérni a földi boldogság eléréséhez. Ehhez le kell mondani a magántulajdonról, minden eszköz a köz tulajdonába kerül. Mindenki a közösségnek él és dolgozik, amely így teljesen önellátó, ezáltal a pénz is fölöslegessé válik, hiszen a megvalósult utópiában már nem lesz rá szükség.

A kommunizmus eszméje a korai elképzelések után a kapitalizmus nyugat-európai elterjedése révén kezdett nagyobb tömegbázisra lelni. A felvilágosodás felvetette az ideális társadalom megvalósíthatóságának a kérdését. Rousseau műve, a Társadalmi szerődés szerint az egyéni érdekek összeegyeztethetők a közösség érdekével, ha mindenki minden jogáról lemond a politikai közösség javára. A politikai közösség érdeke így tagjainak segítése és megvédelmezése lesz. A Nagy Francia Forradalomban tovább éltek a racionális társadalomátalakítás felvilágosult eszméi. A jakobinus diktatúra egyfajta szélsőséges egyenlőséget próbált megvalósítani. Később, Napóleon uralkodása alatt és a Bourbon restauráció idején különféle titkos összeesküvések születtek egy egyenlőbb társadalom létrehozására. (Lásd: Philippe Buonarroti.) Ezeknek a titkos társaságok és a különféle munkásszövetségek képezték a kommunista mozgalom alapját. A baloldali értelmiség Saint-Simon herceg utópista szocializmusában kereste a társadalmi haladás lehetőségét.

[szerkesztés] Marxizmus

Fő szócikk: Marxizmus

1848-ban Karl Marx és Friedrich Engels politikai programot írt a kommunista mozgalomnak. A Kommunista kiáltvány forradalmi brossúra volt, de már ebben is megpróbálták – bár csak népszerű szinten – tudományos alapokra helyezni azt, amit addig egyszerű ábrándozásnak lehetett minősíteni. (Lásd még: Marx kapitalizmus-elmélete) Marx 1848 után a gazdaságtudomány felé fordult, és írni kezdte A tőkét.

Marx a történelmet egy tudatos folyamatnak írja le, melynek van kezdete és vége, a történelmi változások mozgatórugója pedig kizárólag a gazdaság, ezen belül is a termelőezközökhöz való viszony, valamint a termelőeszközök birtokosai és a társadalom többi része közti feloldhatatlan ellentét. Marx véleménye szerint a kapitalista társadalom legnagyobb problémája az elidegenedés, az elidegenedést pedig az osztálynélküli kommunista társadalom szűntetheti meg. A kommunista társadalom felé vezető út a kapitalista rend forradalmi lerombolása, majd proletárdiktatúra létrehozása, mely elvezet később a kommunista társadalomhoz. A kapitalista rend lerombolása és a kommunista társadalom megteremtése közti időszakot Marx a kommunizmus első fázisának nevezte, később Lenin ezt nevezte el szocializmusnak, ellentétben a megvalósult kommunista társadalommal, melyet Marx a kommunizmus magasabb fázisának, Lenin pedig jelzőnélküli kommunizmusnak nevezett.

1864-ben létrejött az első nemzetközi munkásszervezet, a munkáspártok I. Internacionáléja, ami a kommunisták és az anarchisták politikai vitája miatt felbomlott. Marx halála után Engels szervezte tovább a nemzetközi mozgalmat.

A Marx és Engels utáni teoretikusok (Eduard Bernstein, Karl Kautsky, Rosa Luxemburg, Vlagyimir Iljics Lenin) már a fejlett, nemzetközileg integrálódó kapitalizmus keretei között keresték kommunista mozgalom lehetőségeit és a követendő stratégiát. A forradalmi és a parlamenti-reformista elképzelések ebben az időben kristályosodtak ki, ám sokszor egy párton belül. A kommunisták a tőkés rendszer minden gazdasági válságában igazolódni látták elméletüket. A Párizsi Kommün bukása után igazán az I. világháború kirobbanása vetette vissza a mozgalmat, hiszen a nemzetközi munkásösszefogás nem tudta megakadályozni a nacionalista háborút. Ám a háború végére annyira kiéleződtek a társadalmi feszültségek, hogy 1917–1919-ben forradalmi hullám söpört végig Európán. A forradalmak bukása, illetve az 1917-es orosz forradalom tanulságainak feldolgozása tovább szabdalta a nyugati mozgalmakat. Új irányzatok önállósodtak (tanácskommunizmus, trockizmus). Mindeközben a szovjet rendszer megerősödése a lenini utat látszott igazolni.

[szerkesztés] Nem-marxista kommunizmus

Sokan egyetértettek Marx célkitűzésével, az osztálymélküli kommunista társadalommak, azonban nem osztották Marx elképzeléseit e társadalom elérésének módjáról.

Az anarcho-kommunisták elvetették Marx elképzelését a proletárdiktatúráról és az átmeneti első fázisról, a szocializmusról. Az anarcho-kommunisták véleménye szerint az állam a kapitalizmus szinonímája, ezért nem lehetséges a kapitalizmust megszűntetni az állam megszűntetése nélkül. Az anarcho-kommunisták az állam azonnali megszűntetését javasoltak a kapitalizmus forradalmi úton történő lerombolása után.

Másik irányzat az anarcho-szindikalista. Ők elvetik a kommunista pártot mint az átmeneti társadalom vezető erejét, helyette a szakszervezetek uralmát kívánták bevezetni.

A plehanovizmus pedig elvetette a kapitalizmus azonnali megdöntésének tervét, helyette a kommunisták szerepét az iparilag fejletlenebb államokban a kapitalista társadalom megerősítésében látta azzal a céllal, hogy a társadalmi feltételek megérjenek egy későbbi sikeres kommunista forradalomra.

[szerkesztés] Leninizmus

Fő szócikk: Marxizmus-leninizmus

Jean-Paul Sartre később így írt a munkásság csapdahelyzetéről:

„...a Szovjetunióban nem annyira a proletariátusnak van diktatúrája, mint inkább a proletariátusértáll fenn a diktatúra, olyan értelemben, hogy a párt magára vállalta a burzsoázia megsemmisítésének feladatát a proletariátus javára. Egyébként elkerülhetetlen volt a Szovjetunió fennmaradása érdekében az, hogy a proletariátus – csakúgy, mint bárhol, ahol forradalom zajlott le – ráébredjen: azt kívánják tőle, hogy mondjon le mindarról, ami a forradalom előtt harcának legsajátosabb célja volt, nevezetesen a munkabér emeléséről és a munkaidő csökkentéséről. Nem lehetett másként cselekedni, mert saját jószántukból a dolgozók akkor is nehezen adták volna fel e célokat, ha a munkahelyükön már belekóstoltak volna az önkormányzatba.”

A riviális kommunista áramlatok közül a a Lenin által képviselt bolsevizmus (más néven leninizmus vagy marxizmus-leninizmus) győzedelmeskedett.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után először nyílott lehetőség arra, hogy a kommunizmus eszméjét megvalósítsák. Az októberi forradalom előtt illetve után kialakult munkás- és katonatanácsokon alapuló szovjetrendszer igen közel állt a tanácskommunizmushoz. (A szovjet szó oroszul tanácsot jelent.) A decentralizált struktúra képtelen volt a külső (katonai intervenció) és belső (bolsevik kormány) erőknek ellenállni a háborús krízis után. Gyakorlatilag nem tudták az ipari termelést újraindítani ebben a formában. A hadikommunizmus csak a meglévő készletek elosztására korlátozódott.

A bolsevikok az általuk létrehozott Cseka (a KGB elődje) segítségével fokozatosan leverték az autonóm kezdeményezéseket. (Meg kell említeni az ukrajnai anarchista mozgalmat, a Mahnovscsinát, amelyet szintén felszámoltak a bolsevikok, miután a fehérek elleni harcban még együtt küzdöttek.) Az életszínvonal drámai esése és a forradalom intézményeinek megszüntetése vezetett a bolsevik hatalommal szembeni első baloldali felkeléshez, a Kronstadti matrózlázadáshoz. Ez bebizonyította, hogy a bolsevik párt a munkások ellen is kész fellépni hatalma védelmében.

A párt tehát megakadályozta a forradalom radikalizálódását (emlékeztethette őket a Nagy Francia Forradalom története is), rögzítette saját hatalmát, leszámolt mind a bal, mind a jobboldali ellenzékével. A központosított diktatúra neve azonban ugyanúgy proletárdiktatúra maradt 1922-ben is, mint ahogy 1917-ben volt, noha a szó tartalma már addigra megváltozott. A szovjetek sem lehettek többé önállóak: a pártállam bürokratikus végrehajtószerve lett belőlük. A központosított politikai hatalom újjászervezte a termelést, elindította a NEP-et.

Külföldön sok értelmiségi üdvözölte a szovjet eseményeket, a kulturális forradalmat, az új művészeteknek nyújott állami támogatást, a népoktatás bevezetését, a női egyenjogúság biztosítását (ami például a női munkavállalásban nyilvánult meg) és az abortusz engedélyezését, a jövedelmeket egyenlősítő politikai lépéseket, a „liberális” szovjet nemzetiségi politikát vagy a tervgazdaságra való áttérést.

Vlagyimir Iljics Lenin

A húszas évek közepétől kezdve azonban egyre inkább nyomasztóvá vált a párt diktatúrája, amit még mindig a dolgozókra hivatkozva gyakoroltak. A Szovjetunió határai bezárultak, a félelem fokozódott a mindennapokban, a gyárakban emelték a normát, a nyilvánosságot korlátozták. Kifelé azonban még mindig a korábbi derűs arcát próbálta mutatni a rendszer. A külföldi látogatóknak dísz-városokat, „Patyomkin-falvakat” mutattak, ahol az emberek jól élnek. Persze szabadon már nem lehetett velük beszélgetni, vagy a kijelölt útvonalról letérve az orosz valóságot megismerni. Néhány tudósítás azonban átjutott a szigorú ellenőrzésen, és a 30-as évek elején, a sztálini nagy perek és a spanyol polgárháború előtt nyugaton már nagyjából lehetett tudni arról, hogy valami félrecsúszott a munkásállamban. Ezt a szocialista mozgalomban csalódással, a szocialistaellenes érdekcsoportokban pedig nem titkolt kárörömmel fogadták – főleg Franciaországban és Németországban, ahol a jelentős baloldali pártok voltak.

A fő kérdés továbbra is az, hogy hogyan tekintjük az eszme és a megvalósulás kapcsolatát. Ha szoros kapcsolatot tételezünk fel, akkor a szovjet hibák miatt el kell vetnünk az eszmét is, ha pedig lazát, akkor az ideológia ugyan megőrzi „tisztaságát”, de nem fogadhatja el a „létező szocializmus” támogatását épp úgy, mint a kapitalizmusét.

A kommunisták egy része a leninizmust sem tartja kommunizmusnak, hanem az eszme elferdüléseként tekint rá (pl. Rosa Luxemburg álláspontja).

A lenini kommunista rend mai is működik és hatalmon van Kubában.

[szerkesztés] Sztálinizmus

Fő szócikk: Sztálinizmus

A sztálinizmust megítélését illetően két fő vélemény létezik.

Sztálin

A független elemzők, a kommunizmus ellenfelei és a legtöbb kommunista a sztálinizmust nem tartja önálló ideológiának, rámutatva arra, hogy Sztálin nem változtatott lényegesen a Lenin által kialakított társadalmi renden. Sem a tömeges terror, sem a kritikus vélemények elnémítása nem Sztalin találmánya, ezeket a módszereket a rendszer a kezdettől fogva alkalmazta. Emellett a Lenin által kialakított rendszer eleve egy totalitárius rendszer volt, bármiféle társadalmi kontroll nélkül. Sztálin csupán megerősítte ez a hatalmat, az addigi kollektív vezetést, mely 10-12 ember ellenőrizetlen teljhatalmát jelentette, egyetlen személy ellenőrizhetetlen teljhatalmával váltotta fel. Ezen álláspont szerint Sztálin munkássága nem több, mint Lenin munkásságának logikus és magától következő folytatása. Egyetlen fontosabb új elképzelés, melyet Sztálin fejlesztett ki az osztályharc folytatódásának elve a kommunista hatalomátvétel után. E szerint a proletárdiktatúra bevezetése után nem csökkennek, hanem nőnek az osztályellentétek, mivel a volt kapitalisták egyre agresszívabban lépnek fel a kapitalizmus visszaállítása érdekében, csak most már ezek az erők nem antikommunista szervezetekben, hanem a kommunista párton belül jelennek meg. Ez az elv volt Sztálin idejében a tömeges terror növelésének ideológiai alapja.

Ezzel szemben a kommunisták egy része a sztálinizmust a Lenin általi kommunizmushoz képest radikális újításnak tekinti. Ezen elmélet szerint radikális változtatás, hogy míg Lenin alatt proletárdiktatúra volt, addig azt Sztálin egyszemélyi diktatúrával váltotta fel. Fontos különbségnek tartják azt is ezen állásponmt hívei, hogy az állami terror mértéke kisebb volt Lenin alatt, s úgy vélik, hogy a Lenin alatti terror szükségszerű és korlátozott volt, szemben a Sztálin-időszak nagyobb mértékű és szerintük nem igazolható represzióival. A gazdaságpolitika terén is fontosnak tarták azt a különbséget, hogy míg Lenin a magántulajdon korlátozott szerepét megengedhetőnek tartotta (NEP-politika), addig Sztálin a magántulajdont teljes egészében megszűntette.

Jelenleg egyetlen országban működik a sztálini kommunista ideológián alapuló rendszer: Észak-Korea.

[szerkesztés] Trockizmus

Fő szócikk: Trockizmus

A Lev Trockij által képviselt kommunista áramlat tagadta Lenin és Sztálin elképzelését arról, hogy a Szovjetunióban szükséges kiépíteni a kommunista társadalmat. Trockij szerint a kommunizmus építése csak akkor kezdődhet el, ha világmáretekben megtörtént a kommunista forradalom. Amíg ez nem történik meg, addig a szovjet állam szerepe az, hogy minden eszközzel elősegítse a világforradalmat.

Trockij a trockizmus szót nem használta, magára úgy tekintett, mint Lenin szellemiségének őrzőjére szemben a sztálini ferdítéssel, melynek következtében - Trockij szerint - megszűnt a proletárdiktatúra a Szovjetunióban. Trockij 1938-ban saját kommunista világmozgalmat hozott létre Negyedik Internacionálé néven. A trockista irányzat azonban mindigis jelentéktelen maradt a kommunista mozgalmon belül, soha nem jutott a hatalom közelébe egyetlen országban sem.

[szerkesztés] Maoizmus

Fő szócikk: Maoizmus

Sztálin halála után a kommunista rendszer enyhült a Szovjetunióban és a szovjet érdekövezet államaiban. Mao elítélte ezt az enyhülési folyamot, s azt revizionismusnak nevezte. Mao egyetértett Sztálinnal az osztályharc folytatódásának kérdésében a kommunista hatalomátvétel után, sőt egyenesen a kommunista párt funkcionáriusait, a nomenklatúrát tartotta burzsoáziának, melynek érdekében áll a kaptalizmus visszaállítása. A kínai kulturális forradalom meghirdetett célja éppen ennek meggátolása volt. Emelett azonban a maoizmus kifejlesztett bizonyos saját elképzeléseket, melyek különböznek a többi kommunista irányzathoz képest, a legfontosabb, hogy a a munkásság helyett a fő hangsúlyt a parasztságra helyezi, a kapitalizmus elleni harc legfontosabb módszere nem a munkások és a szakszervezetek harca, hanem a parasztfelkelés. Mao halála Kínában a reformista irányzatok kerekedtek felül, bár hivatalosan mind a mai napig Maot tekintik alapnak. A hagyományos maoizmus Albániában még pár évig vezető politikai eszme maradt, egészen a két ország 1978-as szakításáig, amelyet követően Albánia az izolacionizmus politikáját képviselte.

[szerkesztés] Reformkommunizmus

Fő szócikk: Reformkommunizmus

Mihail Szergejevics Gorbacsov

A megvalósult kommunista uralom borzalmai a kommunisták egy részét arra késztette, hogy újítsanak a kommunista elméleten. Az egyik legjelentősebb ilyen reformkommunista áramlat az eurókommunizmus. Újitásai:

Forradalom, és erőszakmentes váltás (a kommunista társadalomra).
A hatalom többpártrendszeri gyakorlása, egész addig amig az emberek készen állnak a kommunista társadalomra.
Feminizmus.
Szabad szexuális orientáció, a homoszexuálisok, leszbikusok, biszexuálisok, és egyéb szexuális kisebbségek jogainak a védelme.A jelenlegi Eurókommunista pártok programjában benne van a homoszexuális házasság legalizálása.
Szabad sajtó védelme, beszéd és velemény-nyilvánitási szabadság védelme, és minden nem gazdaságra vonatkozó individuális szabadság.
És minden nem gazdaságra vonatkozó liberális, és progresszivista érték.

Az eurókommunizmus a Szovjetunió 1991-es megszűnés után okafogyottá vált. Az eurókommunista pártok jelentős része irányt váltott, áttért a szocialista vagy szociáldemokrata értékekre. Kisebb részük továbbra is kommunista irányultságú. Kevés kivétellel ezek általában marginális pártok, alacsony szavazati aránnyal. Jelenlegi eurókommunista pártok:

Olaszország: Kommunista Újraszületés Pártja, Olasz Kommunisták Pártja
Franciaország: Francia Kommunista Párt (PCF).Bár forradalmat szorgalmaz, a Forradalmi Kommunista Liga (LCR) elnöki választási programja eurókommunista.
Spanyolország: Egyesült Baloldal
Németország: Demokratikus Szocializmus Pártja (Die Linke.PDS)
Európai Parlament:Európai Baloldal

A reformkommunizmus másik, jóval sikeresebb áramlata, a maoizmus talaján fejlődött ki, a Mao halála utáni Kínában. Ezen áramlat szerint a kommunizmus bevezetését hosszú időszak előzi meg, melyben a kapitalista gazdasági viszonyok dominálnak. A kommunista párt szerepe a gazdaság koordinálása és a politikai egyeduralom megőrzése abból a célból, hogy a kapitalisták ne jussanak politikai hatalomhoz. Ez a reformkommunista áramlat tagadja a termelőeszközök társadalmi tulajdonának szükségességét a hosszú átmeneti időszak alatt, sőt kifejezetten a magántulajdon mellett száll síkra. Jelenleg ilyen típusú reformkommunista diktatúra működik Kínában, Vietnamban és Laoszban.

[szerkesztés] Társadalomtörténet

Alexander Gerschenkron gazdaságtörténész szerint míg Angliában a liberalizmus, a laissez-faire, Franciaországban és Németországban a Saint-Simon-i és Friedrich List nevéhez köthető utópikus szocialista ideológia volt az iparosítás legfőbb szellemi motorja, addig Oroszországban és Kelet-Európában a Sztálinizmus játszotta el ugyanezt a szerepet. Ahogy haladunk Európában keletre, úgy volt szükség egyre erősebb állami beavatkozásra az egyre inkább megkéső modernizációhoz. A Sztálinizmus az elmaradott országok gyors modernizációját lehetővé tevő ideológiának bizonyult.

Az állam berendezkedésének tekintetében mindez általában a monarchikus berendezkedés végleges felszámolását jelentette. Szinte minden olyan országban, ahol volt Sztálinista uralom, ott az a monarchikus államforma végleges végét jelentette (kivétel: Kambodzsa). A jelenség magyarázata az lehet, hogy a későn kapitalizálódó országokban a diszfunkcionálissá váló monarchiával a tőke ugyan együtt tudott működni, ám annak megszűnte után már nem állt érdekében formálisan sem helyreállítani az általában a földbirtokosokra támaszkodó régi uralkodói hatalmat.

Például Magyarországon a Habsburg-ház végleges trónfosztása kapcsolódik a Tanácsköztársasághoz, Németországban a császárság megszűnése a Bajor Tanácsköztársasághoz, Ausztriában a császárság megszűnése a Vörös Bécs korszakhoz, a többi KGST-országban sehol sincs királyság, Kínában a császárság megszűntével Sztálinista rendszer alakult ki.

Ezzel ellentétben, ahol nem volt Sztálinista uralom, és voltak monarchiák, ott ma is alkotmányos monarchiák vannak: Nagy-Britannia, Hollandia, Belgium, Dánia, Svédország, Norvégia, Japán stb. (Spanyolországban az alkotmányos monarchia bevezetése a Franco-uralom után összekapcsolódott azzal az igénnyel, hogy erősödjön a nemzetiségileg tagolt ország demokratikus egysége.)

A kommunizmus nevében elkövetett bűnökről készült dokumentum A kommunizmus fekete könyve. Több adata erősen vitatott (különösen a halálos áldozatokról szólók).

[szerkesztés] Politikai aktivitás napjainkban

Az ideológia internacionalista jellegéből fakadóan ma már a világ szinte összes országában találhatunk magát kommunistának tartó pártot illetve kommunista csoportosulásokat.

[szerkesztés] Magyarországon

Magyarországi vonatkozásában lásd itt.

[szerkesztés] Európában

Európában az alábbi kapitalista országokban (többpártrendszerben) számottevő, (a bevezetőben említettek szerint) magukat kommunistának nevező pártok találhatók, általában parlamenti ellenzéki pozícióban: