Vietnami háború

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Vietnami háború
A hidegháború része[1]
Amerikai UH–1D „Huey” helikopterek szállítják a bevetési helyszínre a 14. gyalogsági ezred katonáit (1966)
Dátum: 1959 – 1975. április 30. Helyszín: Délkelet-Ázsia Eredmény: Az USA politikai veresége és kilépése a háborúból 1973-ban. Észak-Vietnam katonai győzelme Dél-Vietnam felett 1975-ben. Casus belli: Vietnami nacionalizmus, a hidegháború kiterjesztése Területváltozások: Észak- és Dél-Vietnam egyesítése
Harcoló felek
Vietnami Köztársaság Amerikai Egyesült Államok Koreai Köztársaság Thaiföld Ausztrália Új-Zéland Fülöp-szigetek	Vietnami Demokratikus Köztársaság Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front Kínai Népköztársaság Szovjetunió Koreai Népi Demokratikus Köztársaság[2]
Parancsnokok
William Westmoreland Nguyễn Văn Thiệu	Ho Si Minh Võ Nguyên Giáp
Haderő
~ 1 200 000 (1968)	~ 520 000 (1968)
Veszteségek
Dél-Vietnam halott: 230 000 sebesült: 300 000 USA halott: 58 253 sebesült: 153 303 Dél-Korea halott: 4400 sebesült: 17 000 Ausztrália halott: 423 sebesült: 2400 Új-Zéland halott: 55 sebesült: 187	VDK / NFF halott: 650 000 sebesült: 600 000 Kína halott: 1100 sebesült: 4200

A vietnami háború^[3] 1959^[4] és 1975 között szárazföldi háborúként Dél-Vietnam, valamint Kambodzsa és Laosz határmenti területein, illetve légiháborúként Észak-Vietnam felett zajlott. A háború^[5] része volt egy, a második indokínai háború néven ismert konfliktusnak, amelyben részt vett a szomszédos Kambodzsa és Laosz is.

Az első indokínai háborúban (1946–1954) között Vietnam Franciaországgal küzdött függetlenségéért. 1954-ben a franciák döntő vereséget szenvedtek, az ekkor kötött békemegállapodás alapján az országot két részre osztották. Északon a kommunisták jutottak hatalomra, akik egy egységes, kommunista Vietnam létrehozását tűzték ki céljuknak.

Az Egyesült Államok vezetése az ún. „dominóelmélet” alapján avatkozott be a konfliktusba. Attól tartottak, hogyha Vietnam kommunista irányítás alá kerül, akkor további Délkelet-Ázsiai országok fogják követni. Hogy ezt elkerüljék, az amerikai kormány segített létrehozni, majd a harcokban támogatta a kommunistaellenes dél-vietnami kormányt. Ennek elnyomó politikája nyomán felkelés tört ki délen és megalakult a Nemzeti Felszabadítási Front, melynek célja a kormány megdöntése és az ország újraegyesítése lett.

Dél-vietnam politikai és katonai összeomlásának megelőzésére 1965-től kezdve az amerikaiak harcoló csapatokat küldtek az országba. Ám az elhúzódó háború súlyos anyagi és emberáldozata túl soknak bizonyult az Egyesült Államok számára, ezért 1973-ban visszavonta csapatait a térségből. 1975-ben az északiak végső győzelmet arattak Dél-Vietnam felett és kommunista irányítás alatt újraegyesítették az országot, 1976-ban pedig hivatalosan is megalakult a Vietnami Szocialista Köztársaság. A harcok során körülbelül 3,2 millió vietnami és több, mint 58 000 amerikai vesztette életét.

Tartalomjegyzék 1 Előzmények 1.1 A dominóelmélet 1.2 A francia kivonulás és Vietnam kettéosztása 2 A Diệm korszak (1954–1963) 2.1 Növekvő elégedetlenség Dél-Vietnamban 2.2 Kennedy és Dél-Vietnam 3 Az amerikai részvétel kiszélesedése (1964–1967) 3.1 Tonkin-incidens 3.2 Észak-Vietnam bombázása 3.3 Amerikanizáció 3.4 A tiltakozások felerősödése 4 A fordulópont (1968) 4.1 Khe Sanh 4.2 Tet 4.3 My Lai 4.4 A háború folytatódik 5 Nixon korszak (1969–1973) 5.1 Vietnamizáció 5.2 Hadműveletek Kambodzsa és Laosz területén 5.3 Háborúellenes tüntetések Amerikában 5.4 Tárgyalások a színfalak mögött 6 Dél-Vietnam összeomlása (1974–1975) 7 Utóhatás 8 Hadviselés és haditechnika 8.1 „Free fire zone”, „Search and destroy”, „Body count” 8.2 Agent Orange 8.3 A helikopterháború 9 Áldozatok 10 A háború és az amerikai televízió 11 A Vietnami háború a filmművészetben 11.1 Dokumentumfilmek 11.2 Játékfilmek 12 Lábjegyzet 13 Lásd még 14 Könyvek 15 Külső hivatkozások 15.1 Magyarul 15.2 Angolul 15.3 Franciául

[szerkesztés] Előzmények

[szerkesztés] A dominóelmélet

Az 1950-es és 60-as évek során az Egyesült Államok a beavatkozás ideologizálására a dominóelméletet használta fel, mely szerint ha egy térség egy országa kommunista befolyás alá kerül, akkor az láncreakciószerűen a környező országokban is magával hozza a kommunista hatalomátvételt, illetve a szovjet uralom befolyását.

[szerkesztés] A francia kivonulás és Vietnam kettéosztása

A vietnami háború több szempontból is az első indokínai háború folytatásának tekinthető, melyet Franciaország vívott volt gyarmata, Indokína visszaszerzéséért a Ho Si Minh által alapított, Vietnam függetlenségéért harcoló Viet Minh mozgalom csapatai ellen. Ehhez az Egyesült Államok a Truman-doktrínának megfelelően jelentős pénzügyi és logisztikai támogatást nyújtott, a háború végső éveiben a költségek túlnyomó részét magára vállalva. 1954. május 7-én a francia gyarmati hadsereg döntő vereséget szenvedett a Dien Bien Phu-i csatában.

1954. június 22-én megbukott a francia kormány és a háborút ellenző Pierre Mendes France került hatalomra. Ígéretet tett a Nemzetgyűlésnek, hogy 30 napon belül rendezi az indokínai kérdést, ellenkező esetben lemond. Mivel nem tudták, mi Mendes France célja a genfi tárgyalások során, az Egyesült Államok attól tartott, hogy Franciaország célja a teljes kivonulás Indokínából.

Az 1954. július 21-én Franciaország és a Vietnami Demokratikus Köztársaság által aláírt genfi tűzszüneti egyezményben a franciák elismerték Vietnam függetlenségét és az országot ideiglenesen a 17. szélességi fok mentén egy déli és egy északi zónára osztották. A megállapodás szerint a francia csapatok a 17. szélességi foktól délre, a Vietminh csapatok pedig attól északra tartózkodhatnak. Északon a Ho Si Minh vezette kommunisták vették kezükbe a ország irányítását, délen a franciák által támogatott Bảo Đại államelnök (korábban császár) uralkodott. Az elnök a genfi értekezlet során az addig ismeretlen Ngô Đình Diệmet jelölte ki az ország miniszterelnökének, majd Párizsba költözött. Diệm nem bízott senkiben, így a politikailag fontos pozíciókba családtagjait ültette.

Az ország kettéosztása után északról menekültek ezrei érkeztek délre, főleg katolikusok és a franciákkal korábban szoros kapcsolatot ápoló vezetők és családtagjaik.

Genfben a VDK, Franciaország, Nagy-Britannia, Kína és a Szovjetunió egy második megállapodást – úgynevezett végső nyilatkozatot – is aláírt. Ez kimondta, hogy 1956 júliusában népszavazást kell tartani az ország újraegyesítéséről és egy egységes kormány létrehozásáról. A dél-vietnami kormány azonban – Eisenhower elnök támogatásával – elutasította a választásokon való részvételt, arra hivatkozva, hogy ők nem írták alá ezt a megállapodást, ezért nem is vonatkozhat rájuk. Így a választásokat, melyet valószínűleg a kommunisták nyertek volna, sohasem tartották meg. Egy ideig úgy tűnt, hogy az ország kettéosztottsága tartós marad, akárcsak a pár évvel korábban felosztott Koreában.

1954. szeptember 8-án az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Ausztrália, Pakisztán, Thaiföld, Új-Zéland és a Fülöp-szigetek aláírta a manilai szerződést, amely nem hivatalosan a Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezete (SEATO) néven vált ismerté. Az Egyesült Államok kijelentette, hogy egy Dél-Vietnam, Laosz vagy Kambodzsa ellen indított (észak-vietnami vagy kínai) támadás egyben a SEATO tagjai elleni támadást is jelent.

November 20-án a francia miniszterelnök washingtoni látogatása után bejelentették, hogy az amerikai támogatást ezentúl közvetlenül a dél-vietnami kormány, nem pedig a dél-vietnami hadsereggel együttműködő francia kiképzőlétesítmények kapják. Az egyezménnyel az Egyesült Államok teljesen magára vállalta a dél-vietnami fegyveres erők kiképzését. A francia miniszterelnök azt is bejelentette, hogy a francia expedíciós hadtestet kivonják Indokínából.

[szerkesztés] A Diệm korszak (1954–1963)

[szerkesztés] Növekvő elégedetlenség Dél-Vietnamban

1955. március 29-én a Nemzeti Felszabadítási Front Saigonban fegyveres felkelést robbantott ki Diem miniszterelnök uralma ellen. A felkelés hatására a déli tartományokban nagyarányú egyházi tiltakozások kezdődtek a Cao Đài és a Hòa Hảo vallási szekta részvételével. A dél-vietnami fegyveres erők 1955 októberére fojtották el a felkeléseket. Az Egyesült Államok, hogy a kormányt a felkelő gerillák elleni harcban segítse, katonai tanácsadókat küldött az országba. Észak-Vietnam – mely maga is segítséget kapott a Szovjetuniótól és Kínától – a Nemzeti Felszabadítási Frontot támogatta fegyverekkel, hadianyaggal, tanácsadókkal, valamint reguláris csapatok küldésével.

Az erősödő amerikai támogatás bizonyításáért Eisenhower elnök 1955-ben különleges megbízottat küldött Dél-Vietnamba Joseph Lawton Collins tábornok személyében. Collins 100 millió dolláros segélyt ajánlott fel az új dél-vietnami kormánynak. Collins így emlékezett vissza Vietnamba érkezéséről:

	„Nos, amikor megérkeztem Saigonba, teljes káosz volt. Ez nem vitás. Azon a napon, amikor megérkeztem, a dél-vietnami vezérkari főnök – Hinh – éppen Diệm elnök ellen szónokolt az amerikai segítséggel működő rádióban. (...) Hinh azt mondta nekem, hogy itt fog maradni, és utalt arra, hogy lázadást fog kirobbantani. Biztosítottam, hogy ha ezt megteszi, akkor mindennemű katonai segítségnyújtás megszűnik. Ezzel sikerült nyomást gyakorolnom rá, és körülbelül egy hét múlva sikerült elérnem, hogy elhagyja a várost. Többet nem tért vissza.”[6]

1955. október 23-án Diệm választási csalással legyőzte a Párizsban tartózkodó Bảo Đại elnököt, ezzel véget ért Bảo Đại-féle monarchia korszaka. Három nap múlva Diệm kikiáltotta a Vietnami Köztársaságot, melynek ő lett az államelnöke. December 12-én az Egyesült Államok bezárta hanoi nagykövetségét, így gyakorlatilag megszakította a diplomáciai kapcsolatot Észak-Vietnammal.

1956 januárjában a dél-vietnami hadsereg egységei elfoglalták Tây Ninht, a Cao Đài vallási csoport politikai központját, ami szervezett, fegyveres felkelés kirobbanásához vezetett. A felkelésnek csak a február 28-án létrejött megállapodás vetett véget. A Cao Đài vezetőkkel kötött egyezmény engedélyezte a Cao Đài vallás gyakorlását, de megtiltotta a vallási csoport bármiféle politikai tevékenységét.

1957. május 5–19. között Diệm elnök az Egyesült Államokba látogatott, és beszédet mondott a Kongresszusban.

1957. április 28-án az amerikai Military Assistance and Advisory Group (Katonai Segítő és Tanácsadó Csoport) átvette a Vietnami Köztársasági Hadsereg kiképzését és felszerelését. Szeptember 19-én a francia légierő az utolsó támaszpontját is átadta a dél-vietnami légierőnek, így az utolsó francia csapatok is elhagyták Vietnam területét. 1959 végére körülbelül 300 amerikai volt Vietnamban.

[szerkesztés] Kennedy és Dél-Vietnam

1960. november 8-án Kennedy az amerikai elnökválasztáson legyőzte Nixont. A Kennedy-kormány egyidejűleg próbálta Észak-Vietnamot feltartóztatni és a dél-vietnami politikai rendszert modernizálni. Kennedy elszántan hitte, hogy ha sikerülne délen egy stabil demokráciát létrehozni, az nagy mértékben csökkentené az északi kommunisták hitelét.

Az amerikaiak a délnek utalt segélyekért cserébe politikai reformok végrehajtását követelték. Hamarosan az Egyesült Államok kormányának tanácsadói meghatározó szerepet töltöttek be a dél-vietnami végrehajtó hatalom valamennyi szintjén. Valójában azonban Ngô Đình Diệm elnök kevés hajlandóságot mutatott valódi reformok végrehajtására vagy tényleges együttműködésre. Kennedyt kritikusai azzal vádolták, hogy naivak és utópisztikusak azon elképzelései, melyek szerint az amerikai értékeket azonnal importálni lehet bármely országba, függetlenül annak meglévő kultúrájától vagy történelmétől.

1960. november 11-én a dél-vietnami hadsereg egyes egységei sikertelen puccsot hajtottak végre Diệm elnök ellen. Másnap a Diệmhez hű csapatok behatoltak Saigonba, és leverték a lázadást. A két napos puccskísérlet alatt mintegy 200 ember veszítette életét.

1961 áprilisában csúfosan megbukott a Kennedy által jóváhagyott kubai Disznó-öböl akció, így többek között emiatt az elnök sokáig hezitált a Vietnamnak nyújtandó segítség mikéntjéről. Óvakodott a hadsereg vietnami bevetésétől, de nem akart gyengének sem tűnni belpolitikai ellenfelei előtt. Az év során előbb alelnökét, Lyndon B. Johnsont, majd később két tanácsadóját, Maxwell Taylort és Walt Rostowot küldte Vietnamba. Diệm és Kennedy is visszautasította azt a felvetést, hogy nagy számú amerikai harcoló egységek érkezzenek az országba. Kennedy az újonnan felállított különleges alakulatokat, az ún. Zöldsapkásokat küldte a délkelet-ázsiai országba, hogy ott a kormánycsapatokat és a civil milicistákat (ez utóbbiak voltak az ún. Polgári Irreguláris Védelmi Csoportok) kiképezzék.

1962 februárjában az Egyesült Államok vezetése, a 4000 főre duzzadt amerikai létszám miatt, átszervezte dél-vietnami parancsnokságát. Megszűnt a korábbi írányító szerv a Military Assistance and Advisory Group, és helyette létrejött a Military Assistance Command, Vietnam (Katonai Segítségnyújtás Parancsnoksága, Vietnam) Paul D. Harkins tábornok vezetésével.

A dél-vietnami ellenállók első komolyabb katonai sikere az 1963. január 2-án lezajlott Ap Bac-i csata volt. A Saigontól 65 kilométerre dél-nyugatra fekvő Ap Bac falu szomszédságában egy körülbelül 350 fős NFF gerilla egység súlyos veszteségeket okozott a VKH jelentős túlerőben lévő csapatainak. Az összecsapás sikerének híre rendkívül pozitív hatással volt az NFF népszerűségére nézve, így addig nem látott mértékben jelentkeztek újoncok soraikba.

Az NFF malmára hajtotta a vizet az az amerikai sajtó által részletesen tárgyalt incidens is, amely során Diệm csapatai 1963. május 8-án erőszakosan léptek fel a békésen tiltakozó buddhista szerzetesekkel szemben Huế városában.^[7] Mivel maga Diệm elnök illetve a végrehajtó hatalom legfelső szintjén ülők java része római katolikus volt egy túlnyomórészt buddhista lakosságú országban, az akciót annak újabb jeleként könyvelték el, hogy az elnök végképp elvesztette kapcsolatát saját népével. Kennedy elnök 1963. szeptember 2-án egy interjúban így nyilatkozott erről:

	„Kennedy: Kimondhatjuk, hogy ez az Ő háborújuk. Ők azok, akiknek győzniük vagy veszíteniük kell. Segíthetjük Őket, felszereléseket adhatunk nekik, küldhetünk oda embereket, tanácsadókat, de nekik – a vietnami embereknek – kell megnyerni a kommunisták elleni háborút. Felkészültünk arra, hogy tovább segítsünk. De nem hiszem, hogy a háború megnyerhető, ha az emberek nem támogatják ezen erőfeszítéseket. Véleményem szerint az utóbbi két hónapban a kormány elvesztette a kapcsolatot az emberekkel. Riporter: Úgy gondolja, hogy ennek a kormánynak még van ideje, hogy visszanyerje az emberek bizalmát? Kennedy: Igen. Változtatásokkal... a vezetési elvben... esetleg személyekben is... úgyhiszem lehetséges. Ha ezek a változások nem történek meg, akkor nincs túl jó esély a győzelemre.”[8]

Az Egyesült Államok egyre türelmetlenebbé vált Diemmel szemben, és végül jelezte az elnök ellen szervezkedő dél-vietnami tábornokoknak, hogy az USA nem ellenezne egy katonai puccsot és az összeesküvők a hatalomátvétel után is számíthatnának az Egyesült Államok támogatására, ezen belül is a számukra legfontosabb gazdasági és katonai segélyekre. 1963. november 1-jén Dương Văn Minh tábornok vezetésével be is következett az erőszakos puccs, melynek során Diệmet és Nhut kivégezték. A katonai vezetés feloszlatta a nemzetgyűlést, felfüggesztette az alkotmányt és ideiglenes kormányt állított fel. Az új, politikában tapasztalatlan vezetés nem volt képes a központi hatalom megerősítésére, így az ország tovább destabilizálódott. Puccsok és ellenpuccsok követték egymást, amelyek biztatásként szolgáltak az északiak erőfeszítéseihez. A déli kormány egészen 1975-ös bukásáig soha nem lett többé olyan stabil, mint Diệm idején.

Három héttel Diem halála után, maga Kennedy is merénylet áldozata lett. Utódja, a korábbi alelnök, Lyndon B. Johnson röviddel eskütétele után, 1963. november 24-én nyilatkozatban fejezte ki szándékát, miszerint folytatja a Dél-Vietnamnak adott katonai és gazdasági segítségnyújtást. 1963 végére körülbelül 16 300 amerikai volt Vietnamban.

[szerkesztés] Az amerikai részvétel kiszélesedése (1964–1967)

1964. április 25-én William C. Westmoreland tábornok vette át az amerikai csapatok vietnami főparancsnokságának (MACV) vezetését. Március 8-án Robert McNamara védelmi miniszter Dél-Vietnamba látogatott és kijelentette, hogy „addig maradunk amíg csak szükséges. Bármilyen segítséget megadunk ahhoz, hogy megnyerjük ezt a csatát a kommunista lázadók ellen”. McNamara az 1960-as évek elején optimistán ítélte meg a háború alakulását, és lekesen támogatta az amerikai erőfeszítéseket. 1966-ra viszont, látva az erősödő kommunista ellenállást és a zavaros dél-vietnami belpolitikia helyzetet, már a konflikus tárgyalásos lezárását sürgette. Véleményével a Johnson-kormányban kissebbségben maradt, így háttérbe szorult, végül 1968-ban elhagyta a Pentagont.

[szerkesztés] Tonkin-incidens

1964. augusztus 7-én a Maddox és a C. Turner Joy rombolók elleni vélt támadásra reagálva az Egyesült Államok kongresszusa elfogadta az ún. Tonkin-öböl határozatot, mely széles jogköröket biztosított Johnson elnök számára a háború kiterjesztésére. Johnson azonnal elrendelte az Észak-Vietnami ipari és katonai létesítmények bombázását.

[szerkesztés] Észak-Vietnam bombázása

Lásd még: Rolling Thunder hadművelet

A hatalomért folyamatosan egymással harcoltak a dél-vietnami katonai vezetők, miközben nem tudták ellenőrzésük alatt tartani a nagyobb városokon kívüli területeket. Egyes tartományokban csak a tartományi székhelyet tudták irányításuk alatt tartani, de vidéken az NFF szabadon mozoghatott. Bár a VKH alkalmanként megpróbálkozott egy-egy katonai akciókval, de azok ritkán vezettek eredményre. 1964. november 1-jén az NFF aknatüzet zúdított a Saigontól keletre található Biên Hòa melletti amerikai légitámaszpontra, ahol négy amerikai is meghalt a támadásban.

A novemberi elnökválasztáson Johnson elnök nagy különbséggel legyőzte republikánus kihívóját, Barry Goldwatert. Goldwater szélsőséges nézőpontot képviselt és úgy vélte, meg kell fontolni nukleáris fegyverek bevetését Vietnamban. Johnson a kampány során ezt hevesen ellenezte, egy választási beszédében így fejtette ki véleméynét: „nem létezik olyan, hogy konvencionális nukleáris fegyver”.

1965 januárjában a dél-koreai kormány 2000 katonai tanácsadót küldött Dél-Vietnamba. Februárban több támadás érte az amerikai támaszpontokat Plei Cunál és Quy Nhơnnál, amelyben számos amerikai katona is meghalt, ezért Johnson elnök elrendelte a Rolling Thunder hadművelet megindítását. A hadművelet keretein belül az amerikai légierő észak-vietnami stratégiai célpontokat bombázott.

Február 15-én Kína hadbalépéssel fenyegetett, amennyiben az Egyesült Államok lerohanja Észak-Vietnamot. Kína nem egészen fél évvel korábban hajtotta végre az első kísérleti atombomba robbantását.

[szerkesztés] Amerikanizáció

Lásd még: Ia Drang-i csata

Lásd még: A Shau-i csata

Lásd még: Dak To-i csata

Lásd még: Kit Carson Scout program

1965. február 22-én Westmoreland tábornok két zászlóaljnyi tengerészgyalogost kért, hogy megvédhesse a Da Nangi amerikai légitámaszpontot. Johnson elnök jóváhagyta a kérést, Maxwell D. Taylor dél-vietnami amerikai nagykövet ellenjavaslata ellenére. Taylor attól tartott, hogy ugyanabba a hibába esnek, mit a franciák. Egyre több és több katonát küldenek egy idegen ország földjére, ahol nem is lehet igazából megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. Néhány hónap múlva le is mondott tisztségéről (az új nagykövet Henry Cabot Lodge lett). Március 8-án a már Dél-Vietnamban addigra állomásozó 25 000 katonai szakértő, pilóta és kiképzőtiszt mellé partra szállt 3500 amerikai tengerészgyalogos is. Ezt követően az amerikai erők létszáma folyamatosan emelkedett.

Westmoreland tábornok március 26-i beszámolójában hangsúlyozta, hogy amerikai harcoló erők bevetésére van szükség a dél-vietnami helyzet megszilárdításához, amíg ki nem építenek egy szilárd dél-vietnami haderőt, vagy amíg a Rolling Thunder hadművelet a támadások beszüntetésére nem kényszeríti Észak-Vietnamot. Az amerikai egységek hamarosan el is kezdték a járőrözéseket, és kisebb összecsapásokban vettek részt.

Májusban érkeztek meg az első ausztrál egységek. A háború során több mint 47 000 ausztrál teljesített szolgálatot, közülük a harcokban közel 500-an estek el és több mint 2300-an sebesültek meg.

Június 14-én, az évekig tartó hatalmi harcok után végül Nguyễn Văn Thiệu lett Dél-Vietnam elnöke, aki 1975-ig – egészen Saigon bukásáig – hatalomban is maradt.

Július 28-án Johnson elnök egy, a televízióban is közvetített sajtókonferencián bejelentette, hogy a Dél-Vietnamban állomásozó amerikai erők létszámát rövid időn belül 75 000-ről 125 000-re növelik, és hogy megkettőzik a hadkötelesek behívását. Havonta összesen 35 000 sorköteles vonult be. A Pentagon arról tájékoztatta az elnököt, hogy ha egy éven belül a tervek szerint ki akarják űzni az észak-vietnami erőket az országból, akkor a vietnamban harcoló amerikai csapatok létszámát a jelenlegi 120 000-ről rövid időn belül 400 000-re kell növelni. McNamara védelmi miniszter egy magánbeszélgetésen figyelmeztette Johnson elnököt, hogy akár havi 1000 fő is lehet az amerikai áldozatok száma. 1965 végére körülbelül 185 000 amerikai volt Vietnamban.

1966 elején a Johnson-adminisztráció eltörölte a hadköteles korú felsőoktatási hallgatók automatikus szolgálathalasztási jogát. Mivel így még több diákot érintett közvetlenül a háború, egyre jobban megerősödtek a háborúellenes diákmozgalmak.

Január és február során több nagyszabású szárazföldi hadműveletet indítottak az amerikaiak, de nagyobb fegyveres összecsapásra ritkán került sor. Hadianyagot és ellenséges állásokat is csak elvétve találtak.

Az Egyesült Államok szenátusában egyre több volt az aggódó hang. Szenátorok egy kis csoportja, William Fulbright vezetésével, nyilvános vitát kezdeményezett Vietnammal kapcsolatban. A Külügyi Kapcsolatok Szenátusi Bizottsága összesen öt, televízióban is közvetített meghallgatást tartott, amikor is a Johnson-kormányzat újabb 415 millió dollárnyi kiegészítő gazdasági támogatás jóváhagyását kérte Dél-Vietnam számára. A meghallgatások azt eredményezték, hogy Johnson elnök számára szinte lehetetlenné vált a vietnami háborúban történő még nagyobb amerikai részvétel elfogadtatása, mivel a háborúellenes hozzáállás egyre nagyobb szerepet kapott a nagypolitika színterén is. Az első meghallgatásra február 4-én került sor.

Máciusban több hónapig elhúzódó zavargások törtek ki Saigonban, Huếben és Đà Nẵngban, miután a hatalmi harcok újabb személycseréket eredményzetek a dél-vietnami kormányban. A zavargásokban a frakciókra szakadt VKH egységek is résztvettek, emiatt áprilisban a tengerészgyalogosoknak Đà Nẵngból ki kellett menekíteniük az amerikai civileket.

Tovább folytatódtak az amerikai hadműveletek, amelyek során kisebb-nagyobb összecsapásokra került sor. 1966 végére 425 300 amerikai volt Vietnamban.

Az év tavaszán rendkívül heves harcok zajlottak le a demilitarizált övezet környékén. Ennek során 1967. május 3–11. között lezajlott az amerikaiak legvéresebb összecsapása, a 881. számú magaslatért folyó ütközet. A 881. számú magaslat egy, a Khe Sanh-i amerikai támogatóbázis mellett találhtó stratégiai fontosságú domb volt. A harcok során a tengerészgyalogosok 155 főt, míg az észak-vietnamiak 940 katonát veszítettek. Az év második felében már nem csak a demilitarizált övezet mentén zajlottak heves harcok, hanem az ország középső részének határmenti vidékein is dúltak az összecsapások.

[szerkesztés] A tiltakozások felerősödése

1967. április 4-én Martin Luther King hevesen kritizálta az amerikai részvételt a vietnami konfliktusban és azt javasolta, hogy a háborúellenes és a polgárjogi mozgalmak egyesítsék erejüket. New Yorkban 100 000, San Franciscóban 50 000 ember tüntetett a háború ellen. A New York-i tüntetők között jelen volt egy maroknyi Vietnamban harcolt veterán is, akik a „Vietnami veteránok a háború ellen” név alatt vonultak fel. A csoport csak alkalmilag tartott együtt, a tüntetés után feloszlottak. Jan Barry Crumb veterán a felvonulás közben találkozott ezzel a csoporttal, akikkel a tüntetés után megpróbálta felvenni a kapcsolatot, de megtudta, hogy ilyen nevű szervezet hivatalosan nem létezik. Ezért 1967. június 1-jén, néhány társával közösen, hivatalosan is megszervezte a „Vietnami veteránok a háború ellen” nevű szervezetet, amely később az egyik legnagyobb háborúellenes csoporttá vált.

Április 28-án letartóztatták Muhammad Alit, mert vallási meggyőződésére hivatkozva megtagadta a bevonulást. New York állam sportbizottsága visszavonta a hivatásos ökölvívói engedélyét, és megfosztotta a nehézsúlyú bajnoki címétől. Alit végül öt év börtönbüntetésre ítélték. Három évvel később, fellebbezés után szabadon engedték, és az ítéletet megsemmisítették.

[szerkesztés] A fordulópont (1968)

1968. január 16-án Észak-Vietnam kijelentette, hogy addig nem hajlandó béketárgyalásokba kezdeni, amíg az Egyesült Államok nem szünteti be Észak-Vietnam bombázását.

[szerkesztés] Khe Sanh

Január 21-én az ÉNH 20 000 fős egysége megtámadta és ostrom alá vette a demilitarizált övezet közvetlen közelében található stratégiai fontosságú amerikai légibázist Khe Sanh-nál. Az amerikai média azonnal az 1954-es Dien Bien Phu-i csatát kezdte el emlegetni, ahol az ÉNH megsemmisítő vereséget mért a franciákra. Johnson elnök személyesen intézkedett, hogy erősítés érkezzen az 5000 tengerészgyalogos által védett bázishoz. Az ostrom végül 77 napig tartott és az észak-vietnami csapatok visszavonulásával zárult. Júniusban William Westmoreland tábornok úgy döntött, hogy a Khe Sanh-i bázisra többé nincs szükség, és elrendelte a bázis kiürítését és lerombolását.

[szerkesztés] Tet

1968. január 30-án, a holdév kezdetét ünneplő legfontosabb vietnami ünnepen az ÉNH és az NFF végrehajtotta a Tet-offenzívát, melynek során egyidejű támadást intézett valamennyi nagyobb dél-vietnami város ellen. A jól szervezett támadás meglepetésként érte Saigont, további 39 tartományi székhelyet, és számos más kis- és nagyvárost. Hamarosan több mint 100 helyszínen dúltak a véres harcok.

Bár a hadművelet katonai célját – általános felkelés kirobbantását Dél-Vietnam teljes területén – nem érte el, ám önmagában az, hogy ellenség képes ilyen méretű és szervezettségű offenzívára, számos amerikait győzött meg arról, hogy a győzelem reménytelen. Szembeállítva a kormány sajtónyilatkozatait („már látszik a fény az alagút végén”) a televízióban közvetített drámai képsorokkal, sokukban erősödni kezdett az érzés, hogy kormányuk félrevezette őket a háborúval kapcsolatban.

Amíg az Egyesült Államokban soha nem látott mélységbe zuhant a háború támogatottsága, addig érdekes módon a Tet-offenzíva jótékony hatással volt az amerikai katonák moráljára. Az eddigi láthatatlan, civilek közé vegyülő, megfoghatatlan gerilla csapatok helyett most végre igazi, egyenruhás, észak-vietnami regurális csapatok ellen folyhatott a harc.

[szerkesztés] My Lai

A My Lai-i mészárlás 1968. március 16-án történt és ezen a napon az amerikai tengerészgyalogosok 500 civilt – főleg csecsemőket, gyerekeket, nőket és öregeket – mészároltak le a My Lai nevű faluban. Az eset nagy vihart kavart az Egyesült Államokban, és nagyban hozzájárult a háborúellenes mozgalmak megerősödéséhez.

[szerkesztés] A háború folytatódik

Miután az elnök háborús politikája nemcsak a közvélemény, de közvetlen tanácsadóinak támogatását is elvesztette, 1968. március 31-én az amerikai néphez intézett televíziós beszédében sokakat meglepve bejelentette, hogy nem fogadja el pártjának jelölését a novemberi elnökválasztáson.

Április 30-án az ÉNH megpróbált egy inváziós folyosót nyitni dél felé. Dai Do falunál kezdődtek az összecsapások az amerikai egységekkel, végül több napig tartó heves harcok után az amerikai tengerészgyalogos zászlóalj sikeresen visszaverte az inváziós kísérletet. Az ÉNH május közepéig még több helyszínen próbálkozott a betöréssel, de egyik sem vezetett sikerre. Ez volt az utolsó észak-vietnami kísérlet a déli területek teljes katonai megszállására, egészen 1972-ig.

Július 1-jén Creighton Abrams tábornok vette át a Vietnamban állomásozó amerikai haderők parancsnokságát. Október 31-én Johnson elnök elrendelte Észak-Vietnam bombázásának teljes leállítását. A bombázások három éve alatt nem sikerült elérni a kitűzött célokat. Az utánpótlás folyamatosan érkezett északról, és az észak-vietnami civilek morálja sem rendült meg.

A novemberi elnökválasztást Richard Nixon nyerte meg a liberális demokrata Hubert Humphrey és a független konzervatív George Wallace előtt. Nixon felkérte Henry Kissingert, hogy legyen a nemzetbiztonsági tanácsadója.

1968 végére körülbelül 536 000 amerikai volt Vietnamban.

[szerkesztés] Nixon korszak (1969–1973)

[szerkesztés] Vietnamizáció

Lásd még: Hamburger Hill-i csata

Hivatalba lépése után Nixon elnök az amerikai csapatok Vietnamból történő fokozatos és lassú kivonulását határozta el. Ez volt az ún. vietnamizáció, amelynek a kimondatlan célja az amerikai csapatok tehermentesítése és ezen keresztül az amerikai háborúellenes érzelmek tompítása volt. Végül több amerikai katona esett el és több bomba hullott le Nixon elnöksége alatt, mint Johnson idején.

1969. január 22-én megindult az amerikai tengerészgyalogság utolsó, Dewey Canyon névre keresztelt, nagy hadművelete az „A Shau-völgy”-ben, amely során rövid ideig behatoltak Laosz területére is. A március 18-ig tartó hadművelet elsődleges katonai céljait elérte, de a folyamatos észak-vietnami beszivárgást és utánpótlási vonalakat ezúttal sem sikerült végleg felszámolni.

Február 23-án megkezdődött az úgynevezett „Második Tet”, amely során az egy évvel korábbi offenzívát próbálták megismételni az ÉNH és az NFF egységei. Bár a támadások összehangoltak és szervezettek voltak, a dél-vietnami és az amerikai csapatok – nagy veszteségek árán – sikeresen visszaverték azokat.

Április végére a Vietnamban tartózkodó amerikai csapatok létszáma elérte a 543 400 főt, amely a legnagyobb volt az egész háború során, végül 1969. július 8-án az Egyesült Államok megkezdte a fokozatos kivonulást. Az év végéig 65 000 fővel csökkent a Vietnamban állomásozó amerikai haderő létszáma.

Augusztusban újabb átfogó ÉNH/NFF offenzíva indult, amely során közel 150 dél-vietnami célpontot támadtak, de a támadásokat ezúttal is sikeresen visszaverték.

1969. szeptember 2-án, 79 éves korában, szívroham következtében meghalt Ho Si Minh észak-vietnami elnök. Utóda Lê Duẩn lett.

[szerkesztés] Hadműveletek Kambodzsa és Laosz területén

1969. március 18-án Nixon – a Kongresszus és a közvélemény tudta nélkül – elrendelte Kambodzsa bombázását. A Menu hadművelet célja a határmenti ÉNH támogató bázisok elpusztítása volt. A hadművelet keretén belül lefolytatott akciók 14 hónapig tartottak. A bombázásról 1969 májusában szivárgott ki hír, amikor a The New York Times cikket közölt róla. Nixon tudni akarta, hogy hogyan szivárgott ki a bizalmas információ, ezért utasította az FBI-t, hogy hallgassanak le több újságírót és kormányhivatalnokot. A kormányzat egészen 1972. végéig titkolta a hadműveletet.

1970 márciusában az országban egyre fokozódó észak-vietnami katonai jelenlét miatt zavargások törtek ki Kambodzsában, ahol végül megbuktatták az országot addig irányító Sihanouk herceget. A hatalmat Lon Nol tábornok ragadta magához.

1970 tavaszán Nixon elnök támadást rendelt el a Dél-Vietnammal határos Kambodzsa területén lévő NFF bázisok ellen. Május eleje és július vége között 13 nagyobb katonai művelet zajlott le, amelyben a dél-vietnami csapatok mellett az amerikai haderő is részt vett. A két hónapig tartó akcióban – amelyet az amerikai hadvezetés „megelőző ellentámadás”-nak nevezett – körülbelül 40 000 dél-vietnami és 30 000 amerikai katona vett részt.

Kambodzsában az ellenük történő támadás nyomán a kommunista erők mélyebben hatoltak be az ország belsejébe, destabilizálva azt. Ez feltételezhetően hozzájárult a kommunista Vörös Khmerek megerősödéséhez és áttételesen későbbi hatalomra jutásukhoz 1975-ben. A dél-vietnami és amerikai támadás célja azonban az volt, hogy ismét tárgyalóasztal mellé ültessék Észak-Vietnamot, lehetőleg úgy, hogy az enged követeléséből, miszerint a dél-vietnami kormánynak távoznia kell. Az amerikai politikai vezetés a támadásról azt hangoztatta, hogy a kambodzsai hadianyagraktárak megsemmisítésével hozzájárult az amerikai és dél-vietnami veszteségek csökkentéséhez. Bár az akció katonailag valóban sikeres volt, azonban újabb háborúellenes tiltakozási hullámot váltott ki az amerikai egyetemeken.

1970 szeptemberében az amerikai különleges alakulatok meglepetésszerű támadást intéztek egy Hanoitól 35 km-re található fogolytáboron. Az akció célja amerikai hadifoglyok kiszabadítása volt, de a különleges alakulatok csak egy elhagyatott tábort találtak.

1970 végére 336 000-re csökkent a Vietnamban állomásozó amerikai katonák száma.

Eközben a háború kilátástalanságának érzése az amerikai katonák soraiban is terjedt. A saigoni parancsnokság becslése szerint mintegy 65 000 amerikai katona használt drogokat 1970-ben. 1971-re az amerikai erők közel 30%-a kísérletezett ópiummal vagy heroinnal a Pentagon becslései szerint. Egyre gyakoribbá váltak a parancsmegtagadások és az engedély nélküli eltávozások is. A morál csökkenésének másik jele, az úgynevezett „fragging” gyakorlatának elterjedése volt, melyben a népszerűtlen tiszteket saját alárendeltjeik többnyire egy repeszgránáttal (angolul fragmentation grenade) meggyilkolták. A pontos számok nem ismertek, de becslések szerint legalább 600 amerikai tiszt halt meg így és további 1400 vesztette életét „titokzatos” körülmények között.

[szerkesztés] Háborúellenes tüntetések Amerikában

Lásd még: Téli katona vizsgálat

1969. október 6. és 11. között heves zavargások zajlottak Chicagóban, amikor a háború ellen tüntető fiatalok egy radikális csoportja – később a The Weather Underground néven váltak ismertté – felrobbantotta az Egyesült Államok egyetlen rendőrnek emléket állító emlékművét. Ezután a tüntetők körülbelül 300 fős csoportja – botokkal, kövekkel, gázálarcokkal, elsősegély csomagokkal felszerelkezve – törni-zúzni kezdett az utcán, majd összecsapott a kivezényelt rendőrökkel. A zavargások során hat tüntetőt lelőttek és több mint 70-et letartóztattak.

November 15-én lezajlott az Egyesült Államok történetének addigi legnagyobb háborúellenes demonstrációja, amely során csak Washingtonban több százezer (becslések 250 és 500 ezer közé teszik) ember vonult az utcára. A tüntetést levélben üdvözölte Phạm Văn Đồng, a Vietnami Demokratikus Köztársaság miniszterelnöke. Ez volt az első alkalom, hogy Észak-Vietnam nyilvánosan reagált egy amerikai háborúellenes megmozdulásra. A levél hírére dühösen reagáltak az amerikai konzervatívok, így Spiro Agnew alelnök is.

Később a Kambodzsa bombázásáról szóló hírek újabb diáktüntetések sorát eredményezték. Az egyik ilyen tüntetés alkalmával, 1970. május 4-én az ohiói Kent State egyetemen a Nemzeti Gárda tagjai a tömegbe lőve négy fiatalt megöltek, kilencet pedig megsebesítettek. Pár nappal később a Mississippi állambeli Jackson egyetemén halt meg két diák, amikor a kivonuló rendőrök a tömegbe lőttek. Egyik esetben sem vontak senkit felelőségre a lövöldözések kapcsán.

Az Egyesült Államokban a rendfentartó erők kemény fellépése ellenére folyamatosan zajlottak az egyre növekvő létszámú háborúellenes utcai megmozdulások. 1971 áprilisában 200 000 tüntető vonult a Fehér Házhoz, ahol a tüntetés egyik vezérszónoka John Kerry későbbi szenátor és 2004-es demokrata elnökjelölt volt. A tüntetést a Vietnami veteránok a háború ellen nevű szervezet vezette, mely szervezet az év elején a veteránok között kiterjedt kutatómunkát végzett – ez volt az ún. „Téli katona vizsgálat”^[9] –, amely során bebizonyosodott, hogy a My Lai-i mészárlás során történtek nem egy egyedi, fékevesztett katonai egység elszigetelt esete volt, hanem általánosan alkalmazott eljárás.

1972 júliusában Jane Fonda amerikai színésznő körutat tett a VDK-ban, és három alkalommal beszélt a Hanoi-i rádióban. Egy alkalommal a következőket mondta:^[10][11]

	„Itt Jane Fonda beszél Hanoiból, és elsősorban az amerikai katonákhoz szólok... Nem tudom, mint mondanak nektek a tisztjeitek, de a fegyvereitek illegálisak és ez nem csak szónoklat. Azok az emberek, akik arra utasítanak benneteket, hogy használjátok a fegyvereiteket, azok a nemzetközi törvények értelmében háborús bűnösök, és a múltban, Németországban és Japánban, azokat, akik ilyen bűncselekményeket követtek el, bíróság elé állították és kivégezték.”

Fonda észak-vietnami kalandja népszerű volt a harciasabb háború ellenes tűntetők körében, de sok amerikai egyszerűen hazaárulásnak tartotta a tettét. Bár Fonda később többször is kijelentette, hogy megbánta akkori nyilatkozatait és nem akart megsérteni senkit, sokan ezek után is csak a „Hanoi Jane” gúnynéven emlegették.

[szerkesztés] Tárgyalások a színfalak mögött

Lásd még: An Loc-i csata

1972. március 30-án az északi hadsereg 120 000 katonája és több ezer NFF harcos összehangolt offenzívát indított három hullámban. Az első hullám Dél-Vietnam északi tartományait foglalta el, a második az ország középső hegyvidékén át a tengerpart irányába tört előre, a harmadik pedig a Saigontól északra fekvő területekre mért csapást. A csaták egészen júliusig tartottak, mindkét oldalnak súlyos veszteségeket okozva. Ekkorra már csak 70 000 amerikai állomásozott az országban és közülük csupán 6000 tartozott harcoló alakulatokhoz. Bár Thiệu dél-vietnami elnöknek a délen harcoló északi erők mintegy ötszöröse, 1 000 000 katona állt rendelkezésére, demoralizált csapatai az amerikaiak légi és logisztikai támogatása nélkül valószínűleg összeomlottak volna.

Májusban Thiệu elnök bezáratta a dél-vietnami főiskolákat és egyetemeket, hogy a diákokat is besorozzák és elrendelte a statáriumot.

Nem sokkal az amerikai elnökválasztások előtt, 1972. október 8-án titkos párizsi tárgyalásai során Kissinger – több mint egy éves egyezkedés után – kompromisszumra jutott az Észak-Vietnamot képviselő Lê Ðức Thọval. A megállapodás szerint mindkét fél megtarthatta az aláíráskor az ellenőrzése alatt lévő területeket és az USA pótolhatta a déliek fegyvereit – új fegyvereket azonban nem küldhetett. Hogy magukat még az egyezmény véglegesítése előtt kedvezőbb pozícióba hozzák, az érvényben lévő tűzszünet ellenére mindkét fél igyekezett újabb területeket az ellenőrzése alá vonni. Ezenkívül az Egyesült Államok 2 milliárd dollár értékű fegyvert szállított a délieknek mindössze hat hét leforgása alatt (a művelet kódneve Enhance Plus volt), így 1972-ben Dél-Vietnamnak lett a világon a negyedik legnagyobbb légiereje.

Az 1972-es elnökválasztási kampány során ismét fontos téma lett a háború. George McGovern háborúellenes demokrata jelölt volt Nixon elnök kihívója. Nixon elnök, akinek otthoni népszerűsége az amerikai csapatkivonások, és az Észak-Vietnam elleni bombázások újbóli elrendelése után megerősödött, 1972 novemberében megnyerte a választásokat, a szavazatok több, mint 60%-át szerezve meg. Az Egyesült Államok egészen 1972. december 30-ig folytatta Észak-Vietnam intenzív bombázását.

1973. január 5-én a béketárgyalások eredményeire hivatkozva Nixon elnök bejelentette a hadműveletek felfüggesztését, amelyet később a teljes amerikai haderő Vietnamból való egyoldalú kivonása követett. Az októberi megállapodás elemeit csak néhol módosító Párizsi békeszerződés aláírása 1973. január 27-én hivatalosan is lezárta az Egyesült Államok vietnami konfliktusban való részvételét. A békeszerződés értelmében azonnali tűzszünet lépett életbe Észak- és Dél-Vietnam egész területén, 60 napon belül (március 29-ig) az utolsó amerikai katonának is el kellett hagynia az országot, illetve fel kellett számolni az összes amerikai támaszpontot, valamint az összes külföldi katonának ki kellett vonulnia Laosz és Kambodzsa területéről. A békeszerződés biztosította a Dél-Vietnam önrendelkezésének jogát, de engedélyezte a délen tartózkodó északi csapatok maradását is. Az első amerikai hadifoglyokat február 11-én engedték szabadon.

A Párizsi békeszerződés aláírása után felállított Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (NEFB) feladata volt a megállapodás végrehajtásának ellenőrzése. Az békeszerződés többek között arról rendelkezett, hogy a Bizottságnak Kanada, Magyarország, Indonézia és Lengyelország képviselőiből kell állnia. A NEFB működését sorozatos botrányok, katonai és diplomáciai incidensek, és végül a teljes kudarc jellemezték. Vietnami szolgálata teljesítése közben több magyar katonatiszt is életét vesztette.

[szerkesztés] Dél-Vietnam összeomlása (1974–1975)

Lásd még: Ho Si Minh hadjárat

Lásd még: Buon Me Thuot-i csata

Lásd még: Xuan Loc-i csata

Lásd még: Frequent Wind hadművelet

A béke nem volt tartós. Mindekét fél egymást okolta a tűzszünet megsértésével és kiújultak a harcok. Nixon ígéretet tett ugyan Dél-Vietnamnak, hogy katonai segítséget nyújt, amennyiben a hadi helyzet válságosra fordul, ám az ekkor kibontakozó Watergate-botrány alatt az elnök politikai életbenmaradásáért küzdött, végül 1974. augusztus 8-án le is mondott. Utóda alelnöke, Gerald Ford lett. A Kongresszus minden katonai segítségnyújtást megtiltott Indokínában. A gazdasági segélyek nem szűntek meg teljesen, azonban a dél-vietnami kormány korrupt tagjainak köszönhetően csekély részüket fordították csupán a valós katonai erőfeszítések támogatására. Eközben a Szovjetunió – versenyezve Kínával a délkelet-ázsiai befolyásért – 1974 végétől felújította fegyverszállításait Észak-Vietnam számára.

Gerald Ford 1974. szeptember 16-án bejelentette, hogy mentességet ad a büntetés alól a sorozást elkerülőknek és a katonaszökevényeknek. A kegyelmi program 1975. március 31-ig adott határidőt az érintetteknek arra, hogy állampolgári esküt tegyenek. Ezenkívül két évig társadalmi munkában kellett részvenniük. Az érintett 124 000 emberből körülbelül 22 500 vett részt a programban.

1974 decemberében az ÉNH egységei támadást intéztek Phuoc Long tartomány ellen. Ford elnök diplomáciai úton tiltakozott. Thieu dél-vietnami elnök kijelentette, hogy a háború ezzel folytatódik, és elrendelte a felkészülést az invázióra.

1975. január 8-án az északi kommunista vezetés jóváhagyta a Dél-Vietnam megszállásáról szóló katonai tervet. A terv szerint két éven belül sikerül a végső győzelmet elérni.

Az északi csapatok 1975. március 10-én lerohanták az ország középső tartományait, ennek során a VKH katonáinak felét körbe zárták. Három nap múlva Thieu elnök feladta az északi és a középső tartományokat és a Mekong-delta védelmére próbálta koncentrálni katonai erejét. Huế 1975. március 25-én, Đà Nẵng március 30-án esett el. Đà Nẵngban egy 100 000 fős VKH erő adta meg magát harc nélkül, miután parancsnokaik magukra hagyták őket. Saigon és a déli országrész irányába március 31-én indult meg a végső előrenyomulás.

1975. április 21-én Thieu elnök lemondott. Másfél órás leköszönő beszédében Thieu felolvasta Nixon 1972-ben írt levelét, amelyben az amerikai elnök biztosítja őt, hogy Amerika „komoly megtorló lépéseket” tesz meg abban az esetben, ha Dél-Vietnamot katonai fenyegetés érné. Thieu elítélte a Párizsi békeszerződést, Henry Kissingert és az Egyesült Államokat. „Az Egyesült Államok nem tartotta meg az ígéretét. Ez embertelen, megbízhatatlan, felelőtlen” – mondta.

Április 23-án 100 000 fős északi hadsereg indult meg Saigon felé. Ugyanezen a napon Ford elnök bejelentette, hogy Amerika számára a háború véget ért. Április 28-án Duong Van Minh tábornok vette át Dél-Vietnam irányítását, de sikertelenül próbált tűzszünetet elérni.

Másnap Ford elnök elrendeli az utolsó amerikai állampolgárok evakuálását is. Az evakuálás kezdetben a Tan Son Nhut légitámaszpontról zajlott, de az észak-vietnami tűzérségi tűz és a fosztogató dél-vietnamiak miatt ezt a szerepet a nagykövetség vette át. Április 30-án reggelre a nagykövetséget védő utolsó tengerészgyalogos is elhagyta Saigont, majd nem sokkal később Minh tábornok a rádióban bejelentette a feltétel nélküli megadást. Az (Észak-)Vietnami Néphadsereg 55 nap alatt sikeresen végrehajtotta a két évesre tervezett offenzívát.

[szerkesztés] Utóhatás

1976. július 2-án Észak- és Dél-Vietnam egyesítésével létrejött a Vietnami Szocialista Köztársaság. Saigont átnevezték Ho Si Minh-városra, így fejezve ki tiszteletüket az egykori észak-vietnami elnök iránt. De az ország egyesítése után nem köszöntött béke a vietnamiakra. A vietnami hadsereg már az 1960-as évek közepétől harcolt Laoszban a laoszi királyi hadsereg csapatai ellen, mígnem 1975-ben a kommunista Pathet Laot juttaták hatalomra. 1978-ban a kambodzsai Vörös khmerek határmenti támadásaira válaszolva, Vietnam bevonult Kambodzsába, ahol ironikus módon 1979-be ők vetettek véget az egy millió áldozatot követelő kommunista khmer rémuralomnak. A bevonulás miatt 1979 februárjában egy hónapig tartó, de annál véresebb konfliktus alakult ki Kínával is, amikor az betört Vietnam északi részére (végül Kína visszavonta csapatait). A vietnami csapatok egészen az 1980-as évek végéig Kamodzsában maradtak, ahol véres gerillaharcot vívtak a thai határ környékére visszaszorult Vörös Khmerekkel. A megszállás miatt Vietnam nemzetközileg elszigetelődött.

Az USA Észak-Vietnam ellen kereskedelmi embargót rendelt el 1964-ben, amit az ország egyesítése után is érvényben hagyott egészen 1994. február 4-ig.

A háború következménye volt az Amerikai Egyesült Államokban, hogy 1973-ban eltörölték a sorkötelezettséget.

Amerika háborúval kapcsolatos közvetlen költségeit 140 és 180 milliárd dollár közé teszik.^[12][13][14] Összehasonlításképpen: az embert a Holdra juttató Apollo-program összköltsége körülbelül 20 milliárd dollárt tett ki.

1979. április 27-én néhány veterán megalakította a Vietnam Veterans Memorial Fund nonprofit alapítványt. A alapítvány célja az volt, hogy az „elismerés kézzelfogható szimbólumát”^[15] hozza létre a vietnami veteránok számára. A tervbe vett emlékmű létrehozása támogatást kapott a Szenátusban is, és hamarosan Washington kijelölt egy erre a célra felhasználható területet. Magányszemélyek, cégek és veterén csoportok adományaiból 8 millió dollár gyűlt össze. Az emlékművet – amely egy, az összes amerikai áldozat nevét tartalmazó márványfalat, és egy szoborot foglal magába (később kiegészült a háború során elesett nőknek emléket álltott szoborral) – végül 1982 novemberében avatták fel.

[szerkesztés] Hadviselés és haditechnika

Az NFF a háború kezdeti szakaszában még a Ho Si Minh-ösvényen folyamatosan érkező észak-vietnami reguláris csapatok támogatásával sem vehette fel a harcot a műszaki, logisztikai és létszámfölényben lévő dél-vietnami kormányerőkkel illetve az amerikai katonasággal. A háború kezdeti szakaszában a Dél-Vietnamba északról érkező utánpótlás napi 15 tonnát tett ki, addig az Egyesült Államok 1967-ben már havi egymillió tonnányi utánpótlást juttatot el az országba, ami átlagban minden ott állomásozó amerikai katona számára napi 50 kg-nak felelt meg. A dzsungelben elszigetelt amerikai bázisok személyzetének nem csak cigarettát és sört, de gyakran meleg élelmet is szállítottak a helikopterek.

Az NFF és az északi regurális hadsereg harci műveleteit jellemzően a gerillahadviselés jellemezte. Általában kis létszámú, mozgékony csapatok beásva várakoztak a járőröző VKH és az amerikai csapatokra. Gyors rajtaütés után a harcérintkezést még azelőtt megszűntették, mielőtt az amerikai tüzérség vagy a légierő csapást mérhetett volna rájuk, vagy pedig olyan közel húzódtak, amennyire csak tudtak, ezzel téve lehetetlenné a tüzérségi vagy a légicsapást. Nagy létszámú erők összetűzésére csak ritkán került sor.

Sok áldozatot szedtek a gerillák által felállított csapdák (például mély, álcázott gödrök, karókkal az alján), illetve a kézileg összeállított aknák és rejtett bombák (booby trap). Ezekhez a házilag barkácsolt robbanótestekhez fel nem robbant amerikai bombákat szedtek szét és használtak fel. A veszélyes művelet során bekövetkező robbanásokban számtalan gerilla veszítette életét.

Az amerikaiak az Észak-Vietnam ellen 8 éven át tartó légi offenzíva során közel 8 millió tonnányi bombát dobtak le, ami a második világháborúban ledobott mennyiség négyszerese. Kezdetben az amerikai bombázók a határ mentén végighúzódó erdősávot, illetve a Hanoi és Haiphong környékén található olajfinomítókat és ipari létesítményeket bombázták. Nixon idejére viszont már rendszeressé vált a lakott területek bombázása is, esetenként Hanoi belvárosát is súlyos csapás érte, jelentős számú civil áldozatot követelve.

[szerkesztés] „Free fire zone”, „Search and destroy”, „Body count”

Az egyik, amerikaiak által alkalmazot taktika Westmoreland tábornok ötlete alapján az úgynevezett „szabad tűzkörzetek” (free fire zone vagy free strike zone) kijelölése volt. Ezeken a területeken, melyek eredetileg az NFF ellenőrzése alatt álltak, az amerikai katonaság számára minden személy ellenségesnek minősült, beleértve a civil lakosságot is. A zónákba eső falvakat rendszeresen ágyúzták illetve bombázták.

Westmoreland tábornok vezette be a „kutasd fel és pusztítsd el” (search and destroy) kifejezést, ahogyan a legtöbb „szabad tűzkörzetben” végrehajtandó hadművelet alapvető feladatát nevezték. Eredetileg azt a feladatot takarta ez a kifejezés, hogy a járőröző dél-vietnami és amerikai egységek felkutatják, összecsapnak és megsemisítik a beszivárgó kommunista csapatokat. A háború kezdetén senki nem gondolt negatív dolgokra, de a gerilla hadviselés miatt az amerikai TV képernyőkön egészen más kép tükröződött: kitelepített civil lakosság, amerikai katonák által felégetett falvak.

Az amerikai katonai vezetés stratégiája a háború első szakaszában az ellenség kimerítése (attrition) volt. A sikert a megölt ellenséges katonák számában (body count) mérték. Westmoreland célja az volt, hogy a lehető legnagyobb emberveszteséget okozza a észak-vietnami és a gerilla csapatoknak, de agresszív terve eleve kudarcra volt ítélve, mivel évente 200 000 észak-vietnami érte el a sorköteles kort.

[szerkesztés] Agent Orange

[szerkesztés] A helikopterháború

A háború emblémájává vált a helikopter is. Már a koreai háború során bebizonyosodott, hogy mekkora előnyt nyújt a helikopter ilyen nehéz terepen, de Vietnamban már létezni sem lehetett volna nélkülük. A legelterjettebb típus az 1960-ban hadrendbe állított UH–1 Iroquois, becenevén a „Huey” volt, melyből a háború végéig több mint 1200 darabot^[16] lőttek le az NFF gerillák. A háború során szerzett tapasztalatok alapján fejlesztették ki az AH–1 Cobrát. Kifejlesztéséhez az a felismerés vezetett, hogy a bevetésre induló katonákat szállító UH–1-esek teljesen védtelenek voltak leszállás közben. A Cobra 1967-es rendszerbe állításáig átalakított, nem irányított rakétákkal felszerelt Hueyk próbálták meg a leszállóövezetet előzetesen megtisztítani.

[szerkesztés] Áldozatok

A háború áldozatainak számára a vietnami oldalon csak becslések léteznek. A Vietnam által 1995. április 3-án közzétett statisztikák szerint közel 1 millió vietnami katona esett el a háború során. Ebből a dél-vietnami oldalon – amerikai becslések szerint – közel 250 000, északi oldalon pedig 650 000. További 4 millió vietnami civil halálos áldozat volt.

A vietnami sebesültek számáról nincsenek pontos adatok. A mai napig halnak meg emberek a fel nem robbant bombák miatt Vietnam területén.

Az amerikai áldozatok közül 58 253^[17] vesztette életét vagy tűnt el bevetés közben. További 153 303 amerikai sebesült meg, így az amerikai veszteségek száma 211 556 fő. Több mint 2,5 millió amerikai szolgált Vietnamban.

423^[18] (más források szerint 496^[19] vagy 499^[20]) ausztrál katona halt meg és több mint 2300 megsebesült. Közel 60 000 ausztrál katona szolgált Vietnamban.

55 Új-Zélandi katona vesztette életét^[21] és körülbelül 200 sebesült meg.

4407 dél-koreai halt meg^[22] és körülbelül 17 000 megsebesült.

[szerkesztés] A háború és az amerikai televízió

1960-ban az amerikai háztartások több mint 85%-ban^[23] volt TV készülék, ám az emberek, ha a hírekre voltak kíváncsiak, akkor a rádiót kapcsolták be vagy újságot olvastak. Az amerikai televíziós csatornákon csak 1963-ban kezdődött meg az napi rendszerességű félórás híradók sugárzása. Ahogyan növekedett az amerikai befolyás a vietnami konfliktusban, a TV társaságok riportereket és filmes stábokat küldtek a harcmezőre, hogy elkészülhessenek a minden napra szükséges filmfelvételek és sztorik. Az amerikai hadvezetés örült ennek a fejleménynek, mert úgy vélték, hogy ez az új médium majd megismerteti a világgal az Amerikai Hadsereg erejét, ezért a televíziós stáboknak engedélyt kaptak arra, hogy a harcmezőre is kövessék a csapatokat.

A televízió a korábbi haditudósításokhoz képest teljesen más képet mutatott be. A kézikamerás felvételek és a hordozható hangrögzítő eszközök a közkatona nézőpontjából mutatták meg a háborút. A TV-ben látott haditudósítások alapja egy-egy katona, vagy egy kisebb csoport egyedi kis történetének bemutatása lett. Gyakran az is látható volt, hogy ki hogyan viseli a háború megpróbáltatásait.

Az egyik legelső riport ami komoly felzúdulást okozott a Fehér Házban, az az 1965. augusztus 3-án, a CBS televízió esti híradójában sugárzott tudósítás volt, amiben látható volt, ahogyan egy tengerészgyalogos egység porig rombol egy dél-vietnami falut, mivel azt a Vietkong búvóhelyének vélték (a falu környékén korábban elszórt lövöldözés alakult ki). A faluban csak öregek és gyerekek voltak, így ez a tudósítás végül egészen más képet mutatott a korábbiaknál. A riport központi alanyai most először nem az amerikai katonák voltak, hanem egy vietnami falu lakosai. A tudósítás végén a riporter a következőképpen foglalta össze az eseményeket:

	„(...) Vietnamban, mint bárhol másutt Ázsiában, a tulajdon, a ház jelent mindent. Az ember az ősei földjén él a családjával. A szülei a közelben vannak eltemetve. (...) Nem kétséges, hogy az amerikai tűzerő katonai győzelmet hozhat. De egy vietnami földművesnek – akinek az otthon egy életen át tartó kimerítő munkát jelent – sokkal több kell elnöki ígéreteknél ahhoz, hogy meggyőzzük arról, hogy mi az ő oldalán állunk.”[24]

A másik jólismert eset az 1968-as Tet-offenzívához köthető, amikor Walter Cronkite, az amerikai részvétel egyik támogatója, az átfogó észak-vietnami támadás után nem sokkal azt mondta: „ezt a háborút már nem lehet megnyerni”.

Sok háborúpárti konzervatív ma is úgy tartja, hogy a CBS tudósításai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyesült Államokban ennyire negatív megítélés alá került a konfliktus.

A vietnami háború volt az első és egyben az egyetlen olyan amerikai háború, ahonnan az amerikai televíziók komolyabb korlátozás és cenzúra nélkül tudósíthattak.^[25]

[szerkesztés] A Vietnami háború a filmművészetben

[szerkesztés] Dokumentumfilmek

• National Geographic: A vietnami háború - képek a túloldalról (2004)
• A háború ködében (2003)
• Vietnam: A Television History (1983) – TV sorozat
• Vietnam – The Ten Thousand Day War (1980) – TV sorozat
• Az Anderson szakasz (1967)

[szerkesztés] Játékfilmek

A veterán: kísért a múlt (2006) Háború a háborúról (2002) A csendes amerikai (2002) Katonák voltunk (2002) Zöld sárkány (2001) Tigrisek földjén (2000) Forrest Gump (1994) Ég és föld (1993) A háború áldozatai (1989) Született július 4-én (1989) Saigon – Tiltott zóna (1988)

BAT 21 (1988) Jó reggelt Vietnam! (1987) Acéllövedék (1987) Hamburger Hill (1987) A szakasz (1986) Apokalipszis most (1979) A szarvasvadász (1978) MASH (1970) A zöldsapkások (1968)

[szerkesztés] Lábjegyzet

1. ^ A konfliktus tekinthető a Szovjetunió és az Egyesült Államok, illetve szövetségeseik közötti összecsapásnak. Bár a harcokban szovjet alakulatok nem vettek részt, a Szovjetunió és szövetségesei fegyverekkel és tanácsadókkal segítették a kommunista csapatokat.
2. ^ BBC: North Korea fought in Vietnam War – Sokáig Vietnam és a KNDK is tagadta, hogy észak-koreaiak részt vettek volna a háborúban, de 2000-ben végül a vietnami vezetés megerősítette a korábbi feltevéseket (bár a pontos észak-koerai létszámadatok és az áldozatok száma továbbra sem ismert).
3. ^ Vietnamban a háború az Amerikai háborúként ismert (vietnamiul Chiến Tranh Chống Mỹ Cứu Nước, szó szerint háború az amerikaiak ellen a nemzet megmentéséért).
4. ^ A konfliktus pontos kezdőidőpontja nem határozható meg. Az első amerikai tanácsadók 1954-ben érkeztek az országba, a francia csapatok 1957-ben hagyták el Vietnamot. De két okból is 1959-et tekinthetjük a konfliktus kezdetének: ebben az évben jelentette be az észak-vietnami kormány, hogy teljes ellenőrzésük alá vonják a déli felkelők irányítását, illetve 1959 májusában haltak meg az összecsapások során az első amerikaiak.
5. ^ Az Egyesült Államok hivatalosan sohasem üzent hadat – a korabeli amerikai sajtó nem is háborúként, hanem „vietnami konfliktus”-ként hivatkozott az eseményekre.
6. ^ Vietnam: A television history – America's Mandarin (1954-1963) GENERAL J. LAWTON COLLINS: Well, when I arrived in Saigon, it was chaotic. No question about that. The very day that I arrived the chief of staff of the Vietnamese Army, Hinh, was inveighing against Diem over a radio that was supported, as a matter of fact, by U.S. aid. (...) Hinh said he was going to stay on, and he hinted that he would start a rebellion. I assured him that if he did that, then all military aid to Vietnam would cease. And so finally, by putting pressure on Hinh, I got him to leave town in, oh, in about a week. And as a matter of fact, he never returned again.
7. ^ Az akciót Diệm biztonsági főnöke (aki egyébként Diệm öccse), Ngo Dinh Nhu rendelte el. Nhu azért lövetett a békés felvonulókba, mert a törvény szerint csak a Vietnami Köztársaság hivatalos lobogóját lehet köztéren felvonni. A szerzetesek viszont ezt a szabályt figyelmen kívül hagyták, és saját zászlajukat is kivitték a felvonulásra. Tették ezt annak tudatában, hogy nem követnek el bűnt, mivel néhány héttel korábban a katolikus érsek (aki szintén Diệm testvére) kinevezésének alkalmából ünnepet tartott, és azon az eseményen megjelent a katolikus egyház lobogója is.
8. ^ JFK: The Vietnam War Audio & Video – earthstation1.com
9. ^ Winter Soldier Investigation
10. ^ BBC: Vietnam War - Bad Press for the Anti-War Movement – „In July of 1972, actress Jane Fonda travelled to North Vietnam and toured the area for two weeks. While there, she made four broadcasts on North Vietnamese radio. On 14 July, 1972, she said: This is Jane Fonda speaking from Hanoi, and I'm speaking particularly to the US servicemen... I don't know what your officers tell you... but [your] weapons are illegal and that's not just rhetoric... The men who are ordering you to use these weapons are war criminals according to international law, and in the past, in Germany and Japan, men who committed these kinds of crimes were tried and executed.” – bbc.co.uk
11. ^ Jane Fonda A.K.A. Hanoi Jane – 1stcavmedic.com (VDK-beli körútja során készült fényképek Jane Fondáról)
12. ^ BBC: Vietnam War – The Price of War „The dollar cost of the United States involvement in the war in Vietnam is estimated at $140 billion.”
13. ^ Vietnam War – MSN Encarta „The Vietnam War cost the United States $130 billion directly, and at least that amount in indirect costs, such as veterans’ and widows’ benefits and the search for Americans missing in action (MIAs).”
14. ^ Melvin Small: The Domestic Course of the War „The Department of Defense placed the direct costs of the Vietnam War at $173 billion.”
15. ^ Vietnam Veterans Memorial Funds „The Memorial Fund wanted Vietnam veterans to have a tangible symbol of recognition from the American people.”
16. ^ Centennial of flight – Bell UH-1 „Huey” „By 1973, approximately 2,500 Hueys had been lost in Vietnam, roughly half to combat.”
17. ^ Casualty Summaries - thewall-usa.com - 58 178 személy neve volt az emlékműre vésve 1997. március 31-én. Azóta 75 újabb név került fel.
18. ^ Leo J. Daugherty: A vietnami háború napról napra, 85. oldal - „A harcokban összesen 423 katona vesztette életét, 2398 pedig megsebesült.”
19. ^ John Rowe – Vietnam: The Australian Experience (1987)
20. ^ A Vietnam War Diary – The Cost - „499 Australian military personnel and 7 civilians were killed”
21. ^ Casualties – US vs NVA/VC - „New Zealand KIA 55”
22. ^ Casualties – US vs NVA/VC - „South Korea KIA 4,407”
23. ^ U.S. Census Bureau - „87.3% The percentage of households with at least one TV in 1960. (From the 1960 census – not available online.)”
24. ^ Peter Brush: What Really Happened at Cam Ne? - „(...) In Vietnam like everywhere else in Asia, property, a home, is everything. A man lives with his family on ancestral land. His parents are buried nearby. . . . Today's operation shows the frustration of Vietnam in miniature. There is little doubt that American firepower can win a military victory here. But to a Vietnamese peasant whose home means a lifetime of backbreaking labor, it will take more than presidential promises to convince him that we are on his side.”
25. ^ Amikor az Egyesült Államok 1983-ban megszállta Grenadát, az amerikai és a nemzetközi sajtót is teljesen kizárták. Csak a hadsereg által kiadott sajtóközlemények és videofelvételek (amik teljesen olyan képet mutattak, mint a 30 évvel korábbi filmhíradók) áltak rendelkezésre. Ezzel viszont az amerikai kormány átesett a ló túloldalára és nagyon heves kritikákat kapott. Az Öböl-háború során már egy köztes megoldás született: az újságírók és a televíziók tudósíthattak a helyszínről, de csak szoros katonai felügyelet alatt, és szigorú szabályok szerint. Aki a szabályokat megszegi, attól visszavonják a tudósítói engedélyt. A 2003-ban kezdődött Iraki háború esetében újból változott a helyzet: megjelentek a világszerte elérhető alternatív hírcsatornák.

[szerkesztés] Lásd még

[szerkesztés] Könyvek

• Leo J. Daugherty – A Vietnami háború napról napra (2003), ISBN 963 9329 71 1

[szerkesztés] Külső hivatkozások

[szerkesztés] Magyarul

• 50 éve ért véget a Dien Bien Phu-i csata – National Geographic Magyarország
• Thinkquest.org: Vietnami háború (magyar és angol nyelven is)
• Gion Gábor: A második indokínai háború
• A vietnami háború – SZTE Egyetemi Könyvtár Hadtörténeti Gyűjtemény
• A BBC magyar kiadásának képgalériája
• Hamis híreken alapult a vietnami háború – mult-kor.hu
• Feith László: A legyőzhetetlenség mítoszának vége – Magyar Honvéd 2005/18. szám (honvedelem.hu)
• Dr. Toperczer István-Dr. Buza Zoltán: Légi háború Vietnamban 1964-1975, Haditechnika, 1995. 2-4. 1. rész, 2. rész, 3. rész

[szerkesztés] Angolul

• The Vietnam War – BBC
• vietnam-war.info
• André Bouny – Spraying of Agent orange by US Army in Vietnam and its consequences
• PBS American Experience: Vietnam Online
• www.vietnampix.com Fotógyűjtemény a vietnami háborúról.
• Under Fire: Images from Vietnam Fotógyűjtemény a vietnami háborúról.
• Vietnam Veterans Home Page Vietnami veteránok lapja
• The War in Vietnam (www.smu.edu) 1954-1964, 1965-1968, 1968, 1969-1973
• „Fragging” and „Combat Refusals” in Vietnam

[szerkesztés] Franciául

• André Bouny – Epandage de l’Agent Orange par l’US Army au Viêt Nam et ses conséquences.