IX. Lajos francia király

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

IX. Lajos
Franciaország királya

El Greco: Szent Lajos
Uralkodása	1226. november 8. – 1270. augusztus 25.
Koronázása	1226. november 29.
Születése	1214 vagy 1215. április 25.
	Poissy
Halála	1270. augusztus 25.
	Tunisz
Előző uralkodó	VIII. (Oroszlán) Lajos
Következő uralkodó	III. (Merész) Fülöp
Felesége	Provence-i Margit
Utódai	Blanche, Izabella, Louis, III. (Merész) Fülöp, Jean, Jean-Tristan, Pierre, Blanche, Marguerite, Robert, Ágnes
Dinasztia	Capeting-ház
Apja	VIII. (Oroszlán) Lajos
Anyja	Kasztíliai Blanka

Lajos születése

Aigues-Mortes látképe. A frissen építtetett erődből indult a király két keresztes hadjáratára.

Szent Lajos Damietta ostrománál vezeti a kereszteseket

Szent Lajos tours-i garasa

IX. Lajos és IV. Ince pápa találkozása

IX. (Szent) Lajos (Poissy, 1214 vagy 1215. április 25. – Tunisz, 1270. augusztus 25.) Franciaország királya (1226. november 8-tól haláláig), VIII. (Oroszlán) Lajos és Kasztíliai Blanka fia, Anjou Károly szicíliai király fivére és III. (Merész) Fülöp francia uralkodó édesapja volt.

Szent Lajos testesítette meg a keresztény lovagkirály eszményét: két keresztes hadjáraton is részt vett, és hiába vallott kudarcot, hamarosan szentté avatták. Uralkodása alatt Franciaország Európa vezető nagyhatalma volt, mind katonai, mind gazdasági, mind kulturális szempontból: példának okáért a király gyóntatója, Robert de Sorbon ekkor alapította meg a Sorbonne-t, ekkor épült fel a Sainte-Chapelle és a király udvarában gyakran megfordult Aquinói Szent Tamás is. Lajost már sokan életében szentként tisztelték, és a többi uralkodó is elismerte kivételes helyzetét, amikor vitás ügyeik rendezésére őt kérték fel.

[szerkesztés] Gyermek- és ifjúkora

Lajos 1218-ban lett trónörökös, amikor bátyja, az 1209-ben született Fülöp meghalt. 1226. november 29-én koronázták meg Reimsben, ám mivel még kiskorú volt, energikus édesanyja, Blanka vette kezébe az ország ügyeinek irányítását. Az ő feladata volt a toulouse-i grófság 1226-ban meghódított keleti fele helyzetének rendezése. 1229. április 11-én a meaux-i szerződés elismerte VII. Rajmund grófi címét, amely még az albigenseket támogató atyja, VI. Rajmund elleni háborúk miatt vált kétségessé. Az egyezmény csak Toulouse nyugati részét hagyta meg a gróf kezén, a többi a királyi birtokok közé került. Délen egészen 1244-ig tartottak a stabilizációs harcok. Lajos 1234-ben lett nagykorú, de édesanyja továbbra is fontos tanácsadói szerepet töltött be udvarában. Már fiatalon nagy kegyességről tett tanúbizonyságot: egyszerűen öltözködött, gyakran juttatott adományokat az ispotályoknak, sőt előfordult, hogy maga mosta meg a szegények és betegek lábát.

[szerkesztés] Az első hadjárat

Lajos mélységesen hívő volt. 1244-ben súlyosan megbetegedett, és megfogadta, hogy amint lehetősége nyílik rá, keresztes hadjáratra indul. Ehhez az albigens vidék pacifikálására és egy nagy földközi-tengeri támaszpont felépítésére volt szükség. Végül 1248-ban, a Cité-palotához épített Sainte-Chapelle felszentelésének évében június 8-án átvette az oriflamme-ot Saint-Denis-ben, és a sereg nemsokára útnak indulhatott Aigues-Mortes újonnan épült kikötőjéből személyesen a király vezetésével. Az ország irányítását édesanyjára bízta, aki ismét régensi hatalmat kapott.

A VII. keresztes hadjárat vitézei először Ciprusra hajóztak, majd 1249-ben Egyiptomra támadtak. Június 8-án bevették Damiettát, majd 1250 februárjában megkezdték a kairói utat védő Manszúra erőd ostromát. Mindeközben Fahr ad-Dín emír folyamatos támadásai, skorbut és vérhas tizedelte a sereget, amely áprilisban megkezdte a visszavonulást. Ekkor azonban valaki elhíresztelte a seregben, hogy Lajos megadta magát, mire a sereg nagy része kapitulált, és az arabok fogságba ejtették őket a királlyal együtt. Lajos a feleségére, Provence-i Margitra bízta a hadvezetést, majd az anyja által összeszedett hatalmas sarc fejében 1250 májusában kiszabadult katonáival együtt.

Ekkor úgy döntött, hogy seregével a Közel-Keleten marad, hogy a keresztes államokat segítse, de idősödő édesanyját támogatandó hazaküldte fivéreit, Alphonse de Poitiers-t és Charles d'Anjou-t. Szükség is volt rájuk, ugyanis 1251-ben lázadás kezdődött francia földön az ún. „kis pásztorok” (pastoureaux) részvételével, majd 1252-ben Blanka elhunyt. Ettől kezdve Alphonse és Charles közösen gyakorolta a régensi hatalmat Lajos hazatértéig.

IX. Lajos eközben rendezte Akkó, Caesarea, Jaffa és Szidón helyzetét, majd 1254. április 24-én hazaindult Türoszból.

[szerkesztés] A reformok

A hazatérő király meggyőződése volt, hogy az országában elharapózott, Istennek nem tetsző bűnök miatt kellett kudarcot vallania a hadseregnek, ezért átfogó reformokba kezdett. Első lépésként már 1254.-ben kiadta az ún. Grande ordonnance-ot, amit sorozatos újabb rendeletek követtek 1256-ig.

Lajos szigorú büntetéseket szabott ki a prostitúcióra és a káromkodásra, valamint fellépett a szerencsejátékok és az uzsora ellen. Megkezdődött az önkényeskedő, jogtalanságokat elkövető hivatalnokok és tisztviselők felelősségre vonása, hatalmuk korlátozása (így pl. a sénéchalok és baillik rokonait is eltiltották a birtok- és egyházijavadalom-szerzéstől, a működési körzetben történő házastársválasztástól, az önkényes bírság- és adókiszabástól). 1180.-ig visszamenően felülvizsgálták a peres ügyeket, és jogtalanul birtokukat vagy jogaikat vesztetteket kárpótolták. A királyi bíráskodás résztvevőinek megtiltották, hogy nagyobb ajándékot vagy kölcsönt fogadjanak el a per érintettjeitől. Állítólag a király maga is részt vett a jogszolgáltatásban: Vincennes-ben rangra való tekintet nélkül ítélkezett alattvalói ügyeiben egy tölgyfa alatt üldögélve. Szent Lajos uralkodásától fogva vált általánossá, hogy nagy hatalommal bíró királyi vizsgálóbiztosokat delegáltak az ország minden tájára a visszaélések kiküszöbölésére. Ugyanez a cél tükröződött abban, hogy 1262-től a királyi kormányzat szava volt döntő az egyes városok vezetőségének megválasztásában. Mindezt a kormányzat specializációja kísérte, amelyet az állandósuló ellenőrző bizottságok és testületek önálló neveinek megjelenése tükröz (így pl. 1253-ban jelent meg a parlament előképe, a pallamentum kifejezés, amely a királyi bírák rendszeres ítélkezését jelölte).

1258-ban betiltották a tartományurak magánháborúit, 1261-ben pedig az istenítéleti párbajokat – igaz, e rendelkezéseket sokszor kijátszották, és nem is mindenkire voltak érvényesek.

1263-ban pénzreformra került sor: ekkor törvénybe foglalták, hogy a király által vert pénzeket mindenütt el kell fogadni, és a pénzverési joggal nem rendelkező, illetve királyi területeken csak a korona pénzét lehetett használni. 1266-ban vezették be a sokáig használt, értékálló tours-i garast, amelynek verését megtiltották a magánverdéknek. Ekkor még csak névleges jelentőséggel ugyan, de megkezdődött az aranypénzverés.

Több zsidóellenes intézkedés is született: 1242-ben Párizsban autodafét rendeztek a héber nyelvű kéziratokból, 1254-ben kitiltották Franciaországból a katolizálni nem hajlandó zsidókat (igaz, később váltság fejében visszatérhettek), majd a IV. lateráni zsinat 1215-ös határozataival összhangban speciális ruha hordására kényszerítették őket, és megakadályozták a vegyesházasságokat.

[szerkesztés] Európai ügyek

Az új keresztes háborúra készülődő Lajos igyekezett minden európai ellenségeskedés végére pontot tenni. 1258-ban békét kötött az Aragóniai Királysággal: május 11-én Corbeil-ben évszázadokra rögzítették I. Jakab aragóniai uralkodóval a déli határt. 1259-ben az ún. I. százéves háború ért véget: december 4-én a párizsi szerződésben III. Henrik angol király megkapta Limousint, Périgord-t, Quercyt, Agenais-t és Saintonge egy részét, viszont Franciaország megtarthatta Normandiát, Touraine-t, Anjout, Maine-t és Poitout.

1264-ben őt kérték fel az angliai hatalmi válság feloldására. Ő elítélte a királyt teljesen háttérbe szorító bárókat, és semmisnek nyilvánította a jogaikat garantáló Oxfordi és Wesminsteri provizóriumot, ami kisebb polgárháborúhoz vezetett. Többször ítélkezett a Német-római Birodalom és Franciaország határmenti konfliktusai ügyében is.

[szerkesztés] A második hadjárat

1266-ban Lajos öccse, Anjou Károly legyőzte I. Manfréd szicíliai királyt, és a pápa támogatásával megszerezte magának a királyságot, sőt az utolsó Hohenstaufok ellenében is trónkövetelőként lépett fel a Német Királyságban, de nem járt sikerrel. Valószínűleg az ő érdekeit szolgálta, hogy Szent Lajos második keresztes háborúja 1270-ben nem Egyiptom, hanem a mai Tunézia felé indult meg.

A VIII. keresztes hadjárat célja eredetileg a Szentföld lett volna, ahol a mongolok is segítséget ígértek a keresztényeknek, de Lajos inkább a tuniszi Musztanszír emír ellen vonult, aki – bár jóindulattal viseltetett a keresztények iránt – menedéket adott néhány szicíliai lázadónak. Károly elhitette az idős Lajossal, hogy Musztanszír hajlandó áttérni. A keresztény Tunisz Egyiptomot szorította volna harapófogóba a palesztinai és szíriai keresztes államokkal közösen, így Lajos kapva kapott az alkalmon. Július 1-jén ismét Aigues-Mortes-ból futott ki a hajóhad, amely július 18-án kötött ki Karthágónál. Musztanszír természetesen nem szándékozott áttérni, de harcra sem volt szükség: a hőség és a járványok súlyos károkat okoztak a hadseregnek, és maga Szent Lajos vérhast kapott, amelybe belehalt. Fivére, Károly augusztus 25-én, nem sokkal Lajos halála után érkezett meg a szicíliai erősítéssel. A trónörökös, Fülöp rábízta a békekötést, hogy hazatérhessen és megkoronáztathassa magát.

Szent Lajos ereklyéi a bolognai San Domenico székesegyházban

[szerkesztés] Emlékezete

A szigorú keresztény életelvek alapján élő Lajost sokan már életében szentnek tekintették, de kanonizálására csak 1297-ben került sor, amikor VIII. Bonifác pápa a Lajos unokája, Szép Fülöp ellen vívott politikai harcban az előbbi engedményekre kényszerült. Ereklyéi egy részét Tunéziában temették el, ahol ma is látható Szent Lajos sírja. A maradványok más részei a palermói bazilikában találtak nyughelyre. A holttest nagy részét a Saint-Denis bazilikában helyezték örök nyugalomra, de ezek a maradványok a 16. század végének vallásháborúi során eltűntek.

Szent Lajosról nevezték el a versailles-i székesegyházat és a Szent Lajos-rendet, illetve a francia gyarmatosítók számára a 19. században épített katedrálist Karthagóban.

A király nevét őrzi többek között St. Louis városa Missouriban, Saint-Louis du Sénégal Szenegálban, Saint-Louis Elzászban, a Szent Lajos-tó Québecben, a Mission San Luis Rey de Francia Kaliforniában és számos São Luís után elnevezett település Brazília területén. Egy helyi legenda szerint a tunéziai Szidi Bú Szaíd neve is Szent Lajostól származik, aki beleszeretett egy berber hercegnőbe, ezért felvette az Abú Szaíd ibn Halef ibn Jahja Ettaminí el-Bedzsí nevet. Ez az ember valóban létezett, és Szidi Bú Szaíd volt a ragadványneve, a muszlimok pedig szentként tisztelik.

[szerkesztés] Házasságok és utódok

Az 1248-ban felszentelt Sainte-Chapelle a királyi reprezentáció máig lenyűgöző eleme volt

1234. május 27-én Sens-ben vette el Provence-i Margitot, IV. Raimond-Bérenger provence-i gróf és Béatrice de Savoie lányát. 11 gyermekük született:

Blanche (1240–1243),
Izabella (1242–1271), 1258-ban II. Thibaud navarrai királyhoz és Champagne grófjához ment feleségül
Louis (1244. február 20. – 1260)
Merész Fülöp (1245. május 1. – 1285. október 5.),
Jean (1248),
Jean-Tristan (1250. – 1270. augusztus 3.) Valois és Nevers grófja, 1266-tól Yolande de Bourgogne férje
Pierre (1251–1284) Alençon és Perche grófja. 1272-ben vette feleségül Jeanne de Châtillon-t
Blanche (1252–1320), 1269-ben lett Ferdinand de la Cerda kasztíliai infáns felesége
Marguerite (1254–1271), 1270-ben ment feleségül I. (Győzedelmes) János brabanti herceghez
Robert (1256–1317) Clermont grófja, 1279-től Béatrice de Bourgogne férje, a Bourbon-dinasztia őse.
Ágnes (1260–1327), 1279-től II. Róbert burgundi herceg felesége

[szerkesztés] Források

Az időszak legfontosabb forrása a Jean de Joinville királybíró, Lajos király matuzsálemi kort megért barátja és bajtársa által írott Szent Lajos élete (Vie de Saint Louis). Hasonló értéket képvisel az 1274-re összeállított Grandes Chroniques de France, amely a francia királyság Szent Lajos parancsára összegyűjtött hivatalos története volt, amelyet az idők folyamán egészen 1461-ig tovább bővítettek.

[szerkesztés] Felhasznált irodalom

A Wikimedia Commons tartalmaz IX. Lajos francia király témájú médiaállományokat.

Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: A középkor II. Budapest, Osiris, 2005. ISBN 9633898218
Steven Runciman: A keresztes hadjáratok története. Budapest, Osiris, 2002. ISBN 963389347X
Jacques Le Goff: Saint Louis. Gallimard, Paris. 1996, ISBN 2070733696
Hervé Pinoteau (szöveg) és Claude Le Gallo (képek): Saint-Louis : son entourage et la symbolique chrétienne. Éditions du Gui, Lathuile, 2005, 240 p. ISBN295174174X
Gérard Sivéry: Louis IX, le roi saint. Tallandier Historia, 2002. ISBN 2235023177