Bourbon-ház
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A Bourbon-ház egyike Európa legnagyobb uralkodócsaládjainak. Tagjai először Navarrában léptek trónra 1572-ben, azonban a Bourbonok kiterjedt családi kapcsolataiknak köszönhetően több állam élére is állhattak. Leginkább a francia történelemhez kötődnek, hiszen IV. Henrik személyében 1589-ben az első Bourbon foglalhatta el a trónt. Franciaországban 1793-ig, majd a nagy francia forradalom évei után 1814 és 1848 között újra uralkodhattak.
A család szempontjából a második legfontosabb trón Spanyolországé, hiszen a madridi uralkodói rezidenciát mind a mai napig ez a család lakja (ott Borbón névvel illetik őket), és I. János Károly személyében ők uralkodnak az országban immár 1700 óta (kisebb kihagyásokkal). Ezen felül a Bourbonok uralkodtak a Nápoly-Szicíliai Királyság trónján is 1734–1808 valamint 1816 és 1860 között. A napóleoni időkben (ami kissé visszás) ők foglalhatták el az Etruriai Királyság trónját 1801 és 1807 között. Az olasz területeken Borbone néven váltak ismertté. A Parmai és a Luccai Hercegség trónját is elfoglalhatták. A mai Luxemburg nagyhercegi címét 1964 óta szintén ennek a családnak a sarjai viselik. Ezeken felül Bourbon, Montpensier, Vendôme, Orléans, Conti és Condé hercegei is a Bourbonok közül került ki.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A dinasztia eredete
A Bourbon család gyökerei visszanyúlnak egészen a 13. századig, amikor elsőként jött létre a bourboni uradalom, amely a francia uralkodó hűbérbirtokává vált. A terület urai sorra követték egymást, és egészen 1268-ig nem sokat lehetett tudni róluk. Ekkor IX. Lajos francia király hatodik gyermeke, Robert de Clermont feleségül vette Bourbon örökösnőjét, Béatrice de Bourgogne-t. Gyermekük, Lajos az 1327-től hercegséggé avanzsált Bourbon ura lett, és az első, aki ezt a családi nevet használta.
A Bourbon név évszázadokkal később háttér nélkül maradt, ugyanis III. Károlyt 1523-ban megfosztották hercegi rangjától és birtokaitól felségárulás vádja miatt. Így aztán a Bourbon család Vendôme-ban uralkodó ága lett az egyetlen túlélő nemesi Bourbon-ház. Ebből a családból származott Henrik is, aki először a Pireneusok láncaitól északra fekvő Navarra uralkodója lett, majd rokoni szálai 1589-ben a francia trónra emelték.
[szerkesztés] Egy szerteágazó dinasztia megalapítója
Az első Bourbon, aki trónra léphetett, IV. Henrik volt. 1553. december 13-án látta meg a napvilágot a Navarrai Királyságban. Nem akármilyen családba született, hiszen apja, Antoine de Bourbon IX. (Szent) Lajos francia király leszármazottja volt, így Capeting vér is folyt az ereiben. Anyja, Jeanne d'Albret, III. Johanna néven Navarra királynője volt, és I. Ferenc, francia király unokahúga.
Henrik igen korán megtapasztalhatta az uralkodás minden fortélyát, hiszen 1563-ban apja meghalt, ezért ő örökölte a Vendôme-i hercegi címet. Mivel mindössze tíz éves volt, mellé régensként kinevezték Gaspard de Coligny admirálist. Nem kellett sokáig várnia az újabb magas rangot hozó címre sem, hiszen 1568-ban meghalt nagybátyja, Lajos, Condé hercege. Lajost nemcsak hercegi címéről ismerték a francia királyi udvarban, hanem úgy is, mint a hugenották vezetőjét. Ez árnyékot vetett rá, és Henrikre is, aki nagybátyja halála után a hugenották élére állt. 1572-ben, anyja halála után III. Henrik néven Navarra uralkodójává vált, és a francia trón környékén is egyre gyakrabban emlegették fel a nevét.
Medici Katalin, IX. Károly befolyásos anyja 1572-ben Párizsba hívta Henriket, hogy Margit nevű lányával házasságot kössenek. Ezzel a gesztussal végre véget akartak vetni a hugenották és a katolikus udvar ellenségeskedésének. De Katalinnak esze ágában sem volt kibékülni a hugenottákkal, és az augusztus 24-ei fényes esküvő helyett a Szent Bertalan-éjszakai mészárlás tette emlékezetessé a napot. A királyi katonák nem kíméltek egyetlen hugenottát sem, és idővel Párizson kívül is kardélre hányták őket.
Henrik megmenekült, mivel élt a felkínált lehetőséggel, és átkeresztelkedett. Miután visszatért dél-franciaországi birtokaira, megtagadta katolikus keresztségét, és folytatta a hugenották szervezését. A véres események után a nyugalmat 1584-ben rázta meg az úgynevezett Három Henrik csatája, amelyben a hugenották utolsó erejüket latba vetve próbáltak visszavágni az udvarnak. A csatában meggyilkolták III. Henrik francia királyt. Mivel a Valois-ház Henrik után nem rendelkezett egyenes férfi leszármazottal, Henrik foglalhatta el a francia trónt.
Azonban Franciaországban erős ellentábor alakult ki Henrik uralma ellen, hiszen protestánsként akarta elfoglalni a trónt. A bíboros megtagadta a koronázást, és egész Párizsban forrongott a levegő Henrik ellen. Kitört a polgárháború, amelyet ugyan Henrik megnyert, de az egész ország nyomására végül 1594-ben felvette a katolikus hitet. Ekkor hangzott el az azóta szállóigévé vált mondata, miszerint: Párizs megér egy misét.
[szerkesztés] A Bourbon Franciaország
[szerkesztés] Richelieu színre lép
1598. április 13-án Henrik kiadta a Nantes-i Ediktumot, amely Franciaország egyetlen hivatalos vallásának ismerte el a katolikus hitet. De az ediktum egyúttal azt is írásba foglalta, hogy a hugenottáknak ugyanolyan jogok járnak, mint a katolikusoknak. Ezzel véget ért az országot már több évtizede nyugtalanságban tartó vallás- és polgárháborúk kora. IV. Henriknek sok dolga akadt a háborúk tépázta országban. Trónra lépése után megkötötte Spanyolországgal a Vervins-i békét, amely rögzítette a határokat, és a spanyol fél elismerte Henrik jogát a francia trónra.
A béke megteremtése után nekilátott országa fejlesztésének. Ebben nagy segítsége volt képzett államminisztere, Maximilien de Béthune. Békés uralkodása során Henrik lecsökkentette a taille névre keresztelt birtok adót, támogatta a mezőgazdaságot, és a középítkezések fellendítésével több embernek is munkát, és fizetést biztosított. Országutakat fektetett le, és Henrik építtette meg az első francia csatornát is. Több ipart is meghonosított az országban (ilyen volt a később világhírre szert tett gobelin is), és igyekezett birodalma minden szegletében védelmezni a protestánsokat.
Henrik első véres emlékekhez kötődő házassága Margittal, örökös nélkül maradt, így a francia uralkodó hamarosan elvált tőle, és 1599-ben feleségül vette Medici Máriát, akitől két évvel később megszületett Lajos nevű gyermeke. Lajos még csak kilenc éves volt, amikor 1610. május 14-én meggyilkolták apját Párizsban, éppen a protestánsok védelmére esküdött politikája miatt.
A gyermek XIII. Lajos helyett először anyja kormányozta az országot, aki fia teljes mellőzésével vágott bele az uralkodásba. 1615-ben Lajost III. Fülöp spanyol király leányához, Ausztriai Annához adta férjül. Lajos egyre nehezebben viselte el anyja uralkodását, aki az udvar anyagi gondjain próbált enyhíteni. Ezért aztán szövetségeseivel megölette anyja kegyelt államminiszterét, Concino Concinit, és ezzel véget vetett a női uralomnak.
Lajos igen gyenge kezűnek bizonyult, hiszen helyette hamar felesége ragadta magához a kormányrudat. De Anna sem bizonyult sikeres kormányzónak, így pár év baljós uralkodás után Lajos államminiszterének nevezte ki Armand Jean du Plessis-t vagy ismertebb nevén Richelieu bíborost.
[szerkesztés] A francia abszolutizmus fénykora
XIII. Lajos nem is képzelte, mennyire meghatározó embert választott országa irányítására. Richelieu mindenekelőtt ambiciózus volt. Emellett nagyra becsülte a francia udvar hatalmát. Valójában a gyenge kezű Lajost idővel teljesen kirekesztette az uralomból, és már külföldön is elsőként a bíboros neve hangzott el, ha Franciaország vezetője került szóba.
Richelieu Habsburg-ellenes politikát képviselt Európában, ugyanis legfőbb célja az volt, hogy Lajos trónja szerezze meg az egész kontinens hegemóniáját. Ebben saját hatalmának növekedését is látta, ezért nem sokat válogatott azokban az eszközökben, amelyek céljának eléréséhez vezettek. 1625-ben férjhez adta Lajos húgát, Henrietta Máriát méghozzá I. Károly angol királyhoz. (Egyebek között az erős katolikus elveket valló Henrietta Mária miatt űzték el Károlyt a trónról.)
Ebben az időben alakult ki az abszolút monarchia, amely egészen a forradalom idejéig meghatározta az ország politikai berendezkedését. Mindez Richelieu két legfontosabb céljának az eredménye. A bíboros egyrészt a francia hegemóniára törekedett, másrészt arra, hogy az egész országot az uralkodó hatalma alatt egyesítse. Ez utóbbit úgy próbálta elérni, hogy létrehozta az intendánsok széles rétegét, akik nem nemesi származású hivatalnokok voltak. Az intendánsok az udvartól olyan jogokat és kiváltságokat nyerhettek el, amelyek korábban csak nemeseknek jártak, persze ezért cserébe mindig bizonyítaniuk kellett hűségüket az udvar felé, amelyet kiváló munkájukkal érhettek el. Ezen emberek érdekei ízig-vérig a trónhoz kötődtek feltétlen engedelmességet fogadva Lajosnak. A korona alatt egyesített ország nemcsak a hűséges hivatalnokok és besúgók hálózatán múlott, hanem a sereg belföldi akcióin is. A bíboros idő múltán végleg megszűntette a déli uradalmak függetlenségét.
A királyi seregek nem pihenhettek sokáig, ugyanis a törekvő államminiszter a harmincéves háborúba is bevonta országát. A Habsburgok elleni francia törekvések ererdményét már nem láthatta Richelieu, ugyanis 1642-ben meghalt. Utódjául Jules Mazarin bíborost jelölte. Mindeközben Lajost 23 évnyi házasság után végre 1638-ban fiú gyermekkel ajándékozta meg Anna, aki szintén a Lajos nevet kapta. 1643-ban XIII. Lajos is meghalt, és a trónt Anna uralhatta régensként gyermeke helyett.
[szerkesztés] A Napkirály országa
Anna szívesen látta a Richelieu által kinevezett Mazarin bíborost államminisztereként, aki elődjének politikáját kiválóan ismerte, és amint az be is bizonyult alkalmazni is tudta. Franciaország fényes diadalt aratott a harmincéves háborúban, és 1648-ban a vesztfáliai békében olyan feltételeket diktálhatott, amelyek mellett a francia trón Európa egyik vezető államának élére került. A békében sikerült elérnie a francia politikának, hogy a nagy keleti ellenfél, a Német-római Birodalom végleg darabjaira hulljon. A külpolitikai sikerek után Mazarin és az öt évesen trónra ülő Napkirály, XIV. Lajos nem pihenhettek sokat, ugyanis az abszolutizmus rendszere ellen polgárháború robbant ki, amelyet a francia nemesség kezdeményezett. A Fronde néven fennmaradt harcokat sikerült az udvarnak megnyernie.
A belső gondok megoldása után Mazarin figyelme újra az európai hegemóniára szegeződött. Már csak egyetlen hatalom volt, amely beárnyékolhatta Párizs fényét, és ez a Spanyol Királyság volt. Háború robbant ki a két királyság között, amely egészen 1659-ig elhúzódott, és amelynek végén ismét Mazarin diadalmaskodott. A Pireneusi szerződés garantálta Franciaország primátusát a kontinensen, és azt is elhatározta, hogy Lajos feleségül veszi IV. Fülöp spanyol király leányát, Mária Teréziát. 1660-ban meg is tartották az esküvőt, és alig egy évvel később XIV. Lajos egy újabb Lajost nemzett. Mazarin ennek aligha tudott örülni, ugyanis 1661. március 9-én meghalt.
A franciák legnagyobb meglepetésére Lajos kijelentette, hogy nem kíván államminisztert kinevezni, egyedül uralkodik a francia trónon. A napkirály szeme előtt szintén birodalma dicsősége lebegett, amiért mindent meg is tett. Hat évébe került, mire sikerült úgy megreformálnia Franciaország pénzügyeit, hogy lehetővé váljon fenntartania Európa legnagyobb hadseregét. Ezt nem pusztán nagyzási hóbortból tette, hanem a szomszédos birodalmak kárára több háborút is kiprovokált. Negyven év alatt három háborút vívott meg. Ezek ugyan mind területi gyarapodásokkal jártak, mégsem lehet azt mondani, hogy megérte a belefektetett pénzt és emberanyagot. 1683-ban meghalt Mária Terézia, és Lajos feleségül vette Françoise d'Aubigné-t, Maintenon márkinőjét, aki főként vallásosságával befolyása alá kerítette Lajost. A napkirály 1685-ben érvénytelenítette a Nantes-i Ediktum rendelkezéseit, és megerősítette a katolkius vallást.
A mindmáig egyedülálló palotaegyüttes építtetéséről is rendelkező Lajos utolsó, és egyben legnagyobb hatású hadi vállalkozása 1700-ban vette kezdetét, amikor II. Károly spanyol király örökös nélkül meghalt. A francia udvarnak és a Habsburg-háznak voltak közvetlen rokoni kapcsolatai a spanyol uralkodókkal. Az nem is volt vitás, hogy Fülöp, Anjou grófja állt legközelebb az elhunyt uralkodóhoz, mint Károly unokaöccse. De a Habsburgok tartottak tőle, hogy a spanyol trón megszerzése után Franciaország hatalma mértéktelenül megnövekszik. Ráadásul Lajos sem fogta vissza magát, és egész Európát körbetrombitálta hatalmának nagyságával. Ennek hatására Anglia és Hollandia is a Habsburgok oldalára állt, és így szövetségben üzentek hadat Franciaországnak. Ez volt a spanyol örökösödési háború, amely 1701-ben tört ki, és tizenkét éven át tartott. A háború befejeztével annak egyenlegét felemásan lehetett megítélni Párizsban. Egyrészt sikerült Lajosnak elérnie, hogy unokája foglalhassa el a spanyol trónt. Másrészt viszont több területet fel kellett adnia Lajosnak, amellyel a Habsburg Birodalom gyarapodott. Ráadásul a háborúk hatalmas költségei az államcsőd szélére sodorták Franciaországot. Ennek megoldása már nem igazán érintette XIV. Lajos uralkodását, aki az európai történelem leghosszabb uralkodása után, 1715. szeptember 1-jén meghalt.
[szerkesztés] A gyengülő abszolutizmus
XIV. Lajos olyannyira hosszan uralkodott Franciaország felett, hogy túlélte gyermekét, és unokáját is. Így aztán dédunokája, a mindössze öt éves XV. Lajos foglalhatta el a francia trónt. Ő volt zsinórban a harmadik Lajos nevezetű francia uralkodó, aki mellé fiatalsága miatt régenst kellett kinevezni. Ezt a posztot most II. Fülöp, Orléans hercege kapta meg, aki XIV. Lajos szigorú fegyelme után léhaságot és erkölcstelenséget hozott a királyi udvarba. Az országot feszítő problémák, és az államcsőd nem különösebben foglalkoztatta Fülöpöt, inkább bálokat rendezett a Vesailles-i palotában. Fülöp 1723-as halála után Bourbon hercege vette át az állami gyeplőket. A kiskorú Lajos a herceg nyomására nem a spanyol király leányához ment hozzá, hanem helyette feleségül Maria Leszczynska, lengyel hercegnőt választotta ki. A régens ugyanis azt akarta, hogy a betegeskedő XV. Lajos halála esetén ne legyen trónvitája V. Fülöppel, a spanyol trón birtokosával. Ugyanis, ha Fülöp leánya Lajos felesége lett volna, akkor minden esély meg lett volna arra, hogy a francia trónt Lajos halála esetén nem a Bourbon-i herceg örökli. 1725-ben meg is tartották az esküvőt, ami után a spanyol trónnak igen erős ellenérzései támadtak a régenssel szemben.
Így történt, hogy 1726-ban a gyengélkedő uralkodó államminisztere Fleury bíboros lett, spanyol nyomásra. Fleury egy végtelenül jámbor, és békeszerető ember volt, aki teljesen elfordult elődjei politikájától. Minden lehetséges eszközzel megpróbálta elkerülni a háborúkat, de ez pontosan a közelmúlt uralkodóinak nagyhatalmi törekvései nyomán nem mindig sikerült. Első konfliktusát a lengyel trón körüli vitákban kellett megoldania. II. Erős Ágost, lengyel király 1733-ban meghalt. A megürült trónt francia nyomásra (és főként Maria királyné nyomására) immár másodjára Szaniszló tölthette be. Ennek Oroszország és Ausztria sem igazán örült, ezért némi vita után Szaniszlót lemondatták. Sokkal nagyobb hatású volt az 1740-ben kirobbanó osztrák örökösödési háború, amelyben Franciaország II. Frigyes porosz király mögé állt, szemben Mária Teréziával, a Habsburgok örökösével. A háború még javában tartott, amikor 1743-ban Fleury meghalt.
Lajos üggyel-bajjal lezárta a veszteséges háborút, és hamarosan visszasüppedt hedonista kis világába, amelyet 1745-től kezdve egyik ágyasa, Madam Pompadour irányított. Az ő hatására vett részt Franciaország a hét éves háborúban Ausztria oldalán. A poroszok mellől átpártolt francia udvar történetének legnagyobb bukását könyvelhette el a harcok elültével. Az 1763-ban aláírt Párizsi szerződés szerint Franciaország összes tengerentúli birtokait Nagy-Britannia szerezte meg, és ezzel a szigetország vált a világ vezető hatalmává. A francia hegemónia romjait csak tetézte, hogy 1765-ben meghalt Lajos egyetlen fia, így unokája lett a trónörökös, vagyis a dauphine. 1774. május 10-én pedig meghalt a trón elherdálójaként is jellemzett XV. Lajos is.
[szerkesztés] A forradalom évei a Bourbonok szemével
A XV. Lajos udvarában oly divatos dőzsölés folytatódott unokája, XVI. Lajos udvarában is. 1770-ben feleségül vette Mária Terézia egyik leányát, Marie Antoinette-et, aki erős kézzel ragadta meg a francia állam kormányát. Lajos 1778-ban minden tőle telhető segítséget megadott az amerikaiaknak a britek ellen vívott függetlenségi háborúban, de ez mitsem jelentett a hazai elégedetlenkedőkön, akik egyre többen voltak, és egyre hangosabbak is.
Lajos nem igazán foglalkozott azzal a súlyos problémával, hogy még XIV. Lajos idejében csődközelbe jutott az ország, és a Versailles-i kastély csillogó báltermeiből nem igazán látta azt sem, hogy népének nagy része az állami csődöt éhségként és gazdasági válságként élte meg. Annyira kedvelt asztalosműhelyéből végül muszáj volt előjönnie, mivel az ország olyan mély válságba került, hogy pénzügyeit gyors reformmal helyre kellett állítani. Az erélytelen uralkodó azonban nem volt képes megoldani a válságot, ezért arra kényszerült, hogy összehívja a rendeket.
1789. május 5-én Versailles-ban gyűlt össze a rendi gyűlés, amely hatalmas vitákban nem ismerte el Lajos álláspontját, és az elégedetlen polgárság alkotmányozó nemzetgyűléssé alakult, és átvonult a kastély kertjében álló labdaházba. Lajos képtelen volt megakadályozni a dolgok folyamát, hiszen a rendi gyűlés nemeseinek nagy része is támogatta a polgárságot. Mindenesetre a király parancsára szoros katonai blokádot vontak Párizs körül. Az alkotmányozó nemzetgyűlés döntése szerint Lajost, uralkodói jogainak korlátok közé szorítása volt a válságból való kilábalás első lépése. Ezt Lajos először nem akarta elfogadni, de a városban elterjedt a híre, hogy a Párizs köré vont sereg támadni készül. Erre július 12-én elszabadult a pokol, és július 14-én a fegyveres tömeg megostromolta a Bastille-t. Kitört a forradalom. Lajos még aznap kénytelen volt elfogadni jogainak korlátozását. Később 1791 júniusában az éj leple alatt megpróbálta elhagyni a várost, de elfogták, és családjával együtt börtönbe zárták.
1792. szeptember 21-én kikiáltották a köztársaságot, és a dühödt tömeg előtt 1793. január 21-én kivégezték Capet Lajost, Franciaország királyát. Marie Antoinette és gyermeke, Lajos börtönben ültek. A királypártiak következetesen XVII. Lajosként nevezték a fogságban tartott gyermeket. 1793. október 16-án Marie Antoinette is a vérpadra került, és 1795-ben Lajos is meghalt tuberkolózisban.
[szerkesztés] Egy királyság utolsó felvonása
1814. április 11-én Napóleon lemondott a francia császári trónról, és újra a Bourbon família foglalhatta el a francia uralkodók helyét. XVI. Lajos bátyja, XVIII. Lajos ülhetett a trónra. De 1815 márciusában Napóleon megszökött fogvatartóitól, és a száz napos uralom idejére újra elűzte a Bourbonokat a francia trónról. Lajos nemzetközi segítséggel július 7-én győzte le véglegesen a korzikait Waterloo-nál. Lajos uralkodásának legnagyobb jelentősége az 1814-ben kiadott liberális alkotmány volt, amely a francia politika egyes rétegeit megbékített a királypártiakat azonban nem. 1824-es halála után a trónt bátyja, X. Károly foglalta el, aki ott folytatta, ahol XVI. Lajos 1789-ben abbahagyta. Minden liberális vonást száműzött uralkodásából, és úgy gondolta, hogy végre sikerült visszaszereznie, amit a csőcselék annak idején elvett családjától. Talleyrand megfogalmazása szerint A Bourbonok semmit sem tanultak, és semmit nem felejtettek. Károly szemében a forradalom értékei úgy rémlettek, mint múlandó hóbortok, ezért ezeket semmibe véve kormányozta országát. Károly egymás után adta ki új törvényeit, amelyek a felső ház érdekeit képviselték, semmibe véve a forradalom vívmányit és a népesebb, és a köznépre támaszkodó alsó házat. Az utoló csepp a pohárban az volt, hogy Károly 1829-ben új államminiszterének nevezte ki Jules Armad de Polignac-ot, akiben az alsó háznak nem volt bizalma. A parlament alsó háza ezért 1830. március 18-án kritikát fogalmazott meg az uralkodóval szemben, mire Károly július 26-án kiadta törvényeit, amelyek tiltották a személyét sértő kritikákat.
Ez annyira feldühítette az alsó házat, hogy csak a mérsékelt politikai vezetőkön múlt, hogy az 1793-as tragédia nem ismétlődött meg. Párizsban a nép fellázadt Károly ellen, és végül kompromisszumos megoldás révén Károly lemondott trónjáról, amelyet augusztus 7-én az Orléans-i herceg, Lajos Fülöp tölthetett be. A polgárkirály liberális uralkodása sem felelt meg a forradalom népének, ezért a júliusi monarchia az 1848-as forradalom során elbukott, és a Bourbonok kora végleg lejárt Franciaországban.
A család főága sohasem ismerte el Lajos Fülöp uralkodását, és Károly 1836-os halála után annak gyermekét, Lajos Antalt XIX. Lajosként kiáltották ki, bár hivatalosan sohasem uralkodhatott Franciaországban. Henriket, Károly unokáját, Chambord grófját szintén a trón várományosának jelölték. Ő volt az utolsó Bourbon trónkövetelő.
[szerkesztés] Bourbon tollal írt spanyol történelem
[szerkesztés] Váratlan hagyaték
A Bourbon-ház Spanyolországban igen nagy felhajtással kerülhetett csak a trónra. Az első uralkodó, aki Bourbonként a spanyol trónt elfoglalhatta, V. Fülöp volt. Fülöp XIV. Lajos, francia király unokája volt, és apja örökén megkapta az Anjou grófja címet. Fülöp valójában nem is remélhette, hogy ettől magasabb rangot is betölthet, de a történelem másként akarta.
III. Károly, Habsburg gyökerekkel uralkodó spanyol király életének alkonyán járt. Halálos ágyán közvetlen örökösnek már igen kevés esélyét látták, ezért Károly úgy határozott, hogy trónjára Bourbon rokonát, Fülöpöt jelöli, mint IV. Fülöp spanyol király dédunokáját.
A hír valósággal sokkolta az európai vezető politikai elitet, ugyanis Károly döntése azt jelentette, hogy az igen ambiciózus és már így is aránytalanul nagy hatalmat kezében tartó francia trón szövetséges uralkodót juttathat Spanyolország élére is. Ez a hatalmi viszonyok kiegyenlítettségéhez vezetne, ezért több európai hatalom szövetségbe tömörült Károly döntése ellen. A döntést nem meglepő módon leginkább Ausztria ellenezte, hiszen Károly mégiscsak Habsburg volt. A szövetség tehát alapvetően köré épült, és Anglia valamint Hollandia is csatlakozott hozzá.
1700-ban meghalt Károly, és egy évvel később a szövetségek megalakulása után kitört a spanyol örökösödési háború. A tizenkét éven át dúló háborút 1713. április 11-én zárta le az utrechti béke, amelyben a szövetségesek elismerték Fülöpöt spanyol királynak, de Ausztria elfoglalhatta Milánót, Nápolyt és Spanyol Németalföldet, Savoy pedig rátehette kezét Szicíliára.
Fülöpnek két gyermeke született első házasságából, de miután hamar megözvegyült, 1714-ben feleségül vette Erzsébetet, a parmai herceg leányát. Tőle is két fia született. Ez az esemény erős befolyásal volt Fülöp elkövetkezendő politikájára, ugyanis az itáliai asszony sugallmazására Fülöp elhatározta, hogy visszahódítja az utrechti békében elveszített spanyol területeket Itáliában. Fülöp seregei 1717-ben elfoglalták Szardíniát és Szicíliát is, azonban ezt nem nézték jó szemmel a kor nagyhatalmai. 720-ban tárgylóasztalhoz kényszerítették Fülöpöt, aki a hágai szerződésben lemondott a két szigetről, de cserébe elismertette a négy hatalommal (Anglia, Ausztria, Hollandia és Franciaország) a parmai hercegi trón Bourbon örököseit.
Fülöp 1724-ben lemondott a trónról első házasságából származó fia, Lajos javára. De gyermeke még abban az évben meghalt, ezért Fülöp ragadta meg ismét a kormányrudat. Szinte újult lendülettel vágott bele régi terveibe, és amikor 1733-ban Franciaország a lengyel örökösödés körüli háborúba keveredett, XV. Lajos francia királylyal, nagybátyjával, megkötötte a családi egyezséget, amelyben a két trón együttesen Károly, pármai hercegnek (tehát Fülöp fiának) garantálta a nápolyi trónt. Végül az 1738-as békében Ausztria Parmaért cserébe elismerte Károlyt Nápoly és Szicília trónján. Ezzel tehát beteljesedett Fülöp itáliai törekvéseinek egy része. 1746-os haláláig még az osztrák örökösödési háborút kihasználva is növelte itáliai birtokait.
[szerkesztés] Út a forradalmon át
Fülöp halála után annak első házasságából származó második fia, VI. Ferdinánd lépett a spanyol trónra. Ellentétben apja aktív külpolitikájával, Ferdinánd igyekezett békét teremteni országa számára. A békeszerető uralkodó nem kezdett újabb itáliai hódító hadjáratokba, és nem vett részt az európai nagyhatalmi vitákban sem. Uralkodásának idején a belső gondokat próbálta enyhíteni, és a gazdaságot kicsit helyre állítani. Az 1756-ban kezdődő hét éves háborút is elkerülte országával, amit a francia udvarban kissé sértődötten vettek tudomásul.
Ferdinánd 1759-es halála után Farnese Erzsébet és Fülöp idősebbik fia, III. Károly foglalhatta el a trónt. Személyében ismét egy energikus uralkodó ült a spanyol trónra. 1761-ben felújította a családi egyezményt Franciaországgal, és a következő évben seregei élén már Anglia ellen ragadott fegyvert. Uralkodásának java részében arra fordította energiáit, hogy megakadályozza az angol udvar térnyerését Európa vezető politikai körében. Ezért aztán tengerentúli erőit is mozgósította az angolok ellen, akik az amerikai függetlenségi háborúban az új szabad nemzet kialakulása mellett ragadtak fegyvert London ellenében. 1788-ban lelte halálát.
A spanyol trónt Károly halála után annak fia, IV. Károly foglalta el. Négy évvel trónralépése után 1792-ben a szomszédos birodalomban kikiáltották a köztársaságot. A forradalom hamarosan egész Európát felforgatta. Napóleon hadjáratai több Bourbont is érintettek. Így például a francia hadvezér elűzte nápolyi trónjáról Ferdinándot, és a Parmai Hercegség elfoglalása után még egy trónt veszített a család. Napóleon a hercegeket az általa Toszkána területén létrehozott Etruriai Királyság trónjával próbálta kárpótolni, igaz elég rövid ideig.
IV. Károly 1793. március 7-én hadat üzent a napóleoni Franciaországnak. Azonban 1795-ben békét kötött a szomszédos birodalommal, amely 1796. augusztus 19-re szövetséggé alakult. Mindez Károly államminiszterének, Manuel de Godoynak a sugallatára történt, aki meggyőzte az uralkodót arról, hogy gyermeke, Ferdinánd trónjára akar törni. A bizonytalan spanyol vezetést kihasználva Napóleon 1808-ban betört az országba, és március 19-én lemondatta trónjáról Károlyt. A spanyol trón VII. Fülöpé lett, akit végül Napóleon lemondatott apja javára. Április 30-án meg is történt a csere, ami után a francia tábornok "megkérte" Károlyt, hogy a trónt adja át neki. Napóleon Spanyolország koronáját testvérének, Józsefnek adta tovább. Ez háborúhoz vezetett az ibériai országban, és csak 1813-ban sikerült újra visszaszerezni a Bourbonoknak a trónt.
[szerkesztés] Napóleon után
A széles Bourbon család számos trónja nem élte meg a 20. századot. Ez alól egyetlen kivétel volt: Spanyolország. A napóleoni birodalom 1814-es összeomlása után a királypártiak restaurálták a Bourbonokat, és Ferdinánd ismét elfoglalhatta trónját. De a forradalom vívmányai eljutottak a déli királyságba is, és a spanyolok 1820-ban fellázadtak Ferdinánd uralkodása ellen, és rákényszerítették királyukat arra, hogy alkotmányban korlátozza saját jogait. Az alkotmányos monarchia ezúttal 1823-ig maradhatott életben, amikor a francia sereg betört az országba, és Ferdinánd mellé állva érvénytelenítette az alkotmányt.
1829-ben Ferdinánd immár negyedik alkalommal járult az oltárhoz, ezúttal Mária Krisztinával, a nápoly-szicíliai uralkodó leányával. De hiába kötött annyi házasságot, élete végén Ferdinándnak nem született fia, és az örökösödési törvényt megváltoztatva Izabellát jelölte ki utódjául.
A mindössze hároméves II. Izabella 1833-ban lépett trónra. Régensként anyja irányította az országot. A megváltoztatott örökösödési törvények Ferdinánd öccsét, Károlyt kizárták az uralomból, és ez trónviszályokhoz vezetett. Mária Krisztina tudta jól, hogy ahhoz hogy megőrizze lányának a spanyol trónt, meg kell nyernie a liberálisokat. Ezért aztán 1834-ben kiadott egy alkotmányt, amellyel ellehetetlenítette az abszolút hatalom hívének számító Károlyt. A katalán és baszk területek mégis az infáns mögött sorakoztak fel, ugyanis a régensnő alkotmánya centralizált birodalmat öntött írásba, és nem engedélyezte ezen területek autonómiáját. A harcok 1839-ig húzódtak és Károly vereségével végződtek, aki száműzetésbe kényszerült.
Izabella 1843-ban vette át az ország irányítását, és 1846-ban feleségül ment Francisco de Asishoz, saját unokatestvéréhez. A katonaság fellázadt Izabella uralma ellen, és 1868-ban arra kényszerítették a királynőt, hogy lemondjon trónjáról. Izabella gyermeke, Alfonz javára meg is tette ezt, azonban a Bourbonokat elűzték Spanyolország trónjáról.
[szerkesztés] A második restauráció
A spanyol rendek új uralkodót kerestek országuk trónjára, és bizony több év is beletelt, mire végül II. Viktor Emánuel másodszülött fia, Amadeo mellett döntöttek. Amadeo 1871-ben tette le az esküjét a spanyol alkotmányra Madridban, és akkor még nem is gondolta, mit vesz a nyakába.
Amadeo uralkodásának első hónapjában szembe kellett néznie a zavaros spanyol politikával, a különböző nemzetek követeléseivel, merényletekkel és többek között Kuba függetlenségi mozgalmával. Amadeonak már az is nehezen ment, hogy összeszámolja a megalakult pártokat, az pedig lehetetlennek bizonyult, hogy azok érdekeit egyeztetve kormányozza az országot. Ezért aztán 1873-ban kormányozhatatlannak bélyegezte a spanyol népet, és lemondott trónjáról.
Még aznap éjjel kikiáltották az első spanyol köztársaságot, amely mindössze két éven át létezett, és a parlament, a Cortes 1874-ben végül a királypártiak nyomására úgy döntött, hogy a spanyol trónra visszahívják a Bourbonokat. Izabella fia, XII. Alfonz elfogadta a trónt, és ezzel másodjára is visszaállították a Bourbon-ház uralmát az ibériai országban. Károly ismét megjelent trónkövetelőként Spanyolországban, de 1876-ban végleg legyőzték, és ismét száműzték a királyságból. Alfonz a cseppet sem enyhült spanyol belpolitikát egy liberális alkotmánnyal próbálta elsimítani, de az eredményeket korai halála miatt már nem láthatta.
1886-ban XIII. Alfonz foglalhatta el a trónt, amely a mindössze huszonnyolc éves atyja halála után ürült meg. Helyette anyja, Mária Krisztina, osztrák hercegnő régensként kormányozta az országot. Alfonz 1906-ban feleségül vette Viktória Eugénia Júlia Enát, Viktória, brit királynő unokáját. Alfonz igen visszafogott szerepet játszott a kialakult alkotmányos monarchia politikai életében, és teljes semlegességét megőrizte az I. világháború idején. 1930-ban azonban ismét köztársasági irányultságú mozgalmak uralták el a spanyol politikát, és 1831-ben Alfonznak menekülnie kellett az országból.
[szerkesztés] A harmadik restauráció
Hivatalosan Alfonz sosem mondott le trónjáról, de Spanyolországban kikiáltották a második köztársaságot, amely a különböző csoportok és nemzetiségek vitája miatt a spanyol polgárháborúba torkollott. 1936-ban a háború kavarodásából Francisco Franco tábornok került ki győztesen, és lassan kialakította diktatúráját, amely 1939-ben nyerte el totális jellegét.
A II. világháború rémségein átvezető korszak is Franco nevéhez fűződik, akinek irányítási módszerei gyakran ütköztek az ENSZ és más nemzetközi szervezet, vagy ország ellenkezésébe. A hosszas huza-vona végül oda vezetett, hogy mindenki legnagyobb meglepetésére 1969-ben Franco I. János Károlyt, egy Bourbont, nevezte ki utódjának.
Ez elsősorban azért volt meglepő, mert ezzel Franco ismét monarchiává alakította Spanyolországot, másodsorban pedig életben volt János Károly apja is, XIII. Alfonz fia, aki a trónutódlásban a következő lenne. De mindenki belátta, hogy a herceg igen közel állt Francohoz, és a Cortes azt várta, hogy az utódként megnevezett majd folytatni fogja Franco politikáját.
Ebben tévedtek, ugyanis János Károly, miután 1975-ben, Franco tábornok halála után, elfoglalhatta a spanyol trónt, a diktatúrától elfordulva valóra váltotta Spanyolország demokratizálódását, és az 1978-as alkotmánnyal lehetővé tette az ország nyitását Európa felé. Mindmáig ő a spanyol állam feje, és az egyetlen regnáló Bourbon a világon.
[szerkesztés] Olasz végszó
[szerkesztés] Nápoly és Szicília
Napóleon bukása után I. Ferdinánd ismét elfoglalhatta helyét a Nápoly-Szicíliai Királyság trónján. 1820. július 2-án a dél-itáliaiak fellázadtak a Bourbon uralom ellen, és arra kényszerítették Ferdinándot, hogy adjon alkotmányt népének, és ezzel országa alkotmányos monarchiává alakuljon át. Az alkotmány bő egy hét múlva készen is állt, azonban az 1815-ös bécsi konferencia résztvevői felesküdtek az abszolút uralom fenntartására, ezért Ausztria 1821-ben lerohanta Nápolyt és visszavonta az alkotmányt.
1825-ben I. Ferenc léphetett a trónra, de öt év múltán meghalt, és helyét gyermeke II. Ferdinánd törtötte be. 1848-ban Európát újra elöntötte a forradalmi eszme, így Ferdinánd abszolút hatalmát is elsöpörte a nép lázadása, és egy libárális alkotmány kiadásával sikerült kibújnia a trónfosztás alól, de a reakció túlerejének hatására 1849-ben vissza is vonta az alkotmányt. A Bourbonokat gyűlölő nép élére 1859-ben állt II. Ferenc, aki apja politikáját követve uralkodott királyságán. Északról azonban már trónralépésének idejében elindult az Itáliát egyesítő seregek elsöprő hada. 1860. szeptember 7-én Giuseppe Garibaldi vezetésével elfoglalták Nápolyt, amelynek hatására Ferenc júliusban újra törvényi erőre emelte a liberális alkotmányt, hogy megtarsa el nem foglalt területeit, de már késő volt, és az egész királyság fellázadta Bourbon uralom ellen. 1861. március 17-én birodalmát végleg beolvasztották az Olasz Királyságba.
[szerkesztés] Párma
Miután Napóleon végleg elveszítette hatalmát a valamikor Bourbon uralom alatt álló Pármát Napóleon felesége, Mária Lujza kapta meg. A Bourbonokat Lucca hercegi rangjával kompenzálták. Amikor Mária Lujza 1847-ben meghalt, a Bourbon-ház ismét elfoglalhatta Párma trónját. II. Károly ült a hercegség trónjára. Lucca területét pedig Toszkána foglalhatta el. A trónon fia, III. Károly, majd unokája, I. Róbert követte. A Bourbon uralom azonban itt is véget ért, amikor az olasz egység hívei Pármában is diadalt arattak, és 1861-ben megszűnt a Pármai Hercegség.
[szerkesztés] Bourbon uralkodók névsora
| Uralkodó | Hatalmon volt | Megjegyzések |
|---|---|---|
|
|
||
| IV. Nagy Henrik | 1589-1610 | Ő is egyenes ági leszármazottja a Capetingeknek, de családi okokból megváltoztatta nevét, és dinasztiája nevét is. |
| XIII. Igazságos Lajos | 1610-1643 | 1614-ig Medici Mária uralkodott helyette régensként. |
| XIV. Lajos, a Napkirály | 1643-1715 | 1651-ig Ausztriai Anna uralkodott helyette régensként. |
| XV. Szeretett Lajos | 1715-1774 | II. Fülöp, Orléans hercege uralkodott helyette régensként 1723-ig |
| XVI. Lajos | 1774-1792 | A kirobbant nagy francia forradalom alatt lefejezték Lajost, és ezt követően kikiáltották az első köztársaságot. |
| XVIII. Lajos | 1814-1824 | Alig egy évvel trónralépése után Napóleon elűzte trónjáról, és híres száznapos uralma után ismét elbukott, és Lajos került vissza a trónra. |
| X. Károly | 1824-1830 | |
|
|
||
| V. Fülöp | 1700-1724 | |
| I. Lajos | 1724 | |
| V. Fülöp | 1724-1746 | Másodjára a trónon. |
| VI. Ferdinánd | 1746-1759 | |
| III. Károly | 1759-1788 | |
| IV. Károly | 1788-1808 | |
| VII. Ferdinánd | 1808 | |
| IV. Károly | 1808 | Másodjára a spanyol trónon. |
| VII. Ferdinánd | 1813-1833 | |
| II. Izabella | 1833-1868 | Népszerűtlensége miatt lemondatták a trónról, és helyette két éves interregnum után külhonból hívtak uralkodót a spanyol trónra. |
| XII. Alfonz | 1874-1885 | Amadeo halála után jött létre az első spanyol köztársaság. Ennek bukása után restaurálták a Bourbon uralkodókat. |
| XIII. Alfonz | 1885-1931 | 1931-ben a második köztársaság (majd 1939-től Franco diktatúrájának) kikiáltásakor lemondatták a trónról. 1941-ben halt meg. |
| I. János Károly | 1975- | |
|
|
||
| VII. Károly | 1735-1759 | |
| IV. Ferdinánd | 1759-1806 | Szicíliában III. Ferdinánd néven lép trónra. Helyette de facto uralkodóként Mária Karolina uralkodott 1812-ig. Ferdinánd 1815-ig Szicíliára visszaszorulva uralkodott, Napóleon hatalma előtt. |
| I. Ferdinánd | 1815-1825 | Másodjára a trónon, Napóleon kora után restaurálták. |
| I. Ferenc | 1825-1830 | |
| II. Ferdinánd | 1830-1859 | |
| II. Ferenc | 1859-1860 | Az utolsó nápoly-szicíliai uralkodó, akinek birodalmát az egységesített Olasz Királysághoz csatolták. |
Based on work by