Erdélyi szászok

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Asszonyfalva, erődtemplom

Brassó főtere

Brassó, Fekete Templom

Fenyőfalva, erődtemplom

Jakabfalva, erdőtemplom

Medgyes belvárosa

Nagyszeben, Brukenthal-palota

Nagyszeben, a Fazekasok tornya

Nemes, erődtemplom

Segesvár óvárosa

Szászdálya, erődtemplom

Szentágota, erdőtemplom

Az erdélyi szászok német anyanyelvű kisebbség Romániában, Erdélyben. Míg 1910-ben még 250 000 volt az erdélyi szászok száma, 2004-re már csak 15 000-en maradtak és a csökkenő tendencia tovább folytatódik. A többségük 1945 után Németországba vándorolt ki. A jelenlegi átlagéletkor 69 év körül van.

[szerkesztés] Történet

[szerkesztés] Árpád-kor

A szász telepesek első hulláma 1150 körül érkezett Erdélybe, amikor II. Géza magyar király a 12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett. Erre alapvetően a Bizánci Birodalom I. Mánuel alatt kezdett expanzív politikája adott okot, noha Géza nem érte meg az első betörést (1166). A keresztes háborúkra Magyarországon keresztülvonuló hadak a magyarságot megismertették a páncélos lovagsággal, a nehézlovas harcmodorral, melynek meghonosítására szükség volt a déli fenyegetéssel szemben. A könnyűlovas székelység ugyanis a szintén könnyűlovas besenyők, kunok betöréseivel szemben még megállták helyüket, de a reguláris bizánci hadsereggel már nem.

Az Andreanum tudósít arról, hogy Géza egy elhagyatott („deserta”) területre telepítette őket; mivel azonban a határsávon már éltek székelyek, őket keletebbre telepítették. Ekkor jött létre Nagyszeben (alapítója nevét őrzi német neve: Hermannstadt) és az Olt völgyében a később Altland névvel illetett központi terület, mely mindig is kitüntetett szerepet játszott a szászság történetében, noha Szászföld határai később kitolódtak.

A nyelvészeti bizonyítékok alapján Rajna és Mosel vidékéről származtatható eredeti szászság részben közrendű parasztokból, részben lovagokból állt (nevük saját német Gräf megjelölésükből gerébbé magyarosodott). A közrendűek fejlettebb földművelő technikát, a gerébek ütőképes haderőt biztosítottak a Magyar Királyság számára, melyért cserébe a király a betelepülőknek rendkívüli kiváltságokat biztosított. A vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet élveztek, egy összegben adóztak (a lucrum camerae-t is megválthatták), maguk választották plébánosukat, és az élükre kirendelt szebeni prépostság közvetlenül az esztergomi érseknek volt alárendelve, nem pedig a gyulafehérvári püspöknek.

A szászok közösen birtokolták Szászföldet, és a gerébek is adóztak, így aztán nem alakult ki a hagyományos nemesi és jobbágyi réteg körükben. Ennek ellenére a gerébek az Árpád-korban és a 14. század első felében vezető szerepet töltöttek be, mivel bírói és rendfenntartói funkcióikért viszonzásképpen pluszjövedelmeket kaptak (bírságok egy része, malomjogok stb.), amiket igyekeztek továbbörökíteni. Emellett többen magyar nemesi státuszt is kaptak, amit szászföldön kívüli birtokszerzéssel érhettek el.

A II. Géza korában megindult telepeshullám a kedvező feltételek hatására nem állt le, mind több németajkú család érkezett a mai Nyugat-Németország és Belgium területéről sok család érkezett, hogy Erdélyben új életet kezdjen. A szászság történetében fontos időszak a német lovagrend rövid, ám dicstelen barcasági tartózkodása, ugyanis amikor II. András a kiűzésükről döntött, előzőleg átszervezte a környékbeli határsávot. A székelységet végleg a Háromszéki-medence területére telepítette, az elhagyott vidékeket pedig az ekkor egységesített Szászföldhöz csapta. A szászság jogi egységének megteremtését az Andreanum című 1224-es rendelkezés végezte el. Ugyanekkor felettes szervként megszervezték a szebeni ispánságot.

Az Andreanum szabályozta a szászok katonaállítási kötelességét, és megerősítette adókedvezményeiket. Ekkor – feltehetően a német lovagoktól látott példán okulva – a szászok kiharcolták, hogy egyes településeik vásártartási és árumegállítási jogot kapjanak, ami elővetítette az addig zömmel paraszti népesség városias jövőjét.

A tatárjárás nagy pusztítást hozott a szászok vidékére, azonban a 13. század folyamán egyre újabb telepesek biztosították a viszonylag gyors rendezést. Az Árpád-kor végén számos előkelőséggel kerültek összetűzésbe (1277-ben például a püspökkel vitában álló szászok a hívekre gyújtották a gyulafehérvári székesegyházat), majd a teljhatalmú Kán László vajda kénye-kedve szerint bánt velük, ahogy a székelyekkel is.

[szerkesztés] 1301 – 1526

Az Anjouk korában kezdődött meg Szászföld rohamos városiasodása, illetve a távolsági kereskedő és kézműves polgárság megjelenése, amely végül domináns eleme lett a szászságnak, kiszorítva a gerébi réteget a vezetésből. A városfejlődést különféle privilégiumok segítették: Beszterce (1368), Brassó (1369) és Nagyszeben (1378) Nagy Lajostól kapott árumegállító jogot, amellyel kiaknázhatták Havasalföld és Moldva, illetve a rajtuk keresztül is zajló levantei kereskedelem előnyeit. Egyúttal a céheket is szabályozták (1376). A városokban és környékükön hamarosan a kereskedők zárttá váló patríciusrétege vette át a vezetést, amely ellen az iparosok a 15. századtól kezdve igyekeztek saját érdekeiket is képviseltetni; ennek jegyében alakultak meg 1495-ben a Kolozsvárt már működő százas testület mintájára a Hundertmannschaftok, melyek azonban patríciusi befolyás alatt maradtak.

1437-től kezdve a szászföldi szászok részesévé váltak az erdélyi rendek (magyar nemesség, székelyek és szászok) uniójának. Az I. unió a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelés ellenében jött létre (kápolnai eskü), amit 1438-ban Tordán megerősítettek. A szervezkedés a belső és külső (török) fenyegetések miatt továbbfejlődött. 1458-ban a rendek megkötötték második uniójukat, mely elsősorban Mátyás és még inkább a Besztercét családjának grófságként megszerző Szilágyi Mihály ellen irányult. 1467-ben a jogaikat féltő erdélyiek ismét uniót kötöttek, és a Farnasi Veres Benedek vezetésével fellázadtak – igaz, Mátyás gyorsan leverte a mozgalmat. A negyedik unió a saját bíráskodás megszerzése érdekében alakult meg 1505-ben, mivel a vajda egyúttal országbírói tisztet is viselt, és nem tartózkodott elég ideig a tartományában.

A király támogatta az erdélyi szászságot, és az a törekvése, hogy a Szászföldet egységes privilegizált területként kezelje az egyszerűbb adminisztráció érdekében, találkozott a helyiek elképzeléseivel. 1464-ben Nagyszeben maga választhatta a királybíróját, majd a szebeni tartomány hét széke is megkapta ezt a jogot (1469). A szász „universitas” kialakulása a szászok részéről Altenberger Tamás érdeme; 1485-ben első alkalommal adott ki oklevelet a szászság ilyen név alatt. A folyamat lezárulása 1486-ban következett be, amikor a király megerősítette az Andreanumot, és a szebeniről kiterjesztette a másik három székre (besztercei, brassói, medgyes-selyki), ezáltal a szászság valóban jogilag egységessé vált. Az egységes universitas vezetése az ún. „szász gróf” feladata volt, amely címet gyakorlatilag Nagyszeben polgármestere viselte.

A már eddig is súlyponti szerepű három nagy város, Szeben, Brassó és Beszterce tovább növelte befolyását a 15. század második felében. Mátyás 1474-ben feloszlatta a szebeni prépostságot, melynek birtokait a város szerezte meg. Brassó 1498-ban lett Törcsvár birtokosa, Besztercének pedig Radna került a birtokába.

Ezzel egy időben gazdasági változás állt be. A 15. század közepétől mindinkább a román fejedelemségek kereskedői kezébe csúszott át a távolsági kereskedelem a szászok mindinkább arra szorítkoztak, hogy Erdélyen belül terjesszék az importált árut, illetve továbbítsák azt elsősorban Nagyváradra, ahol főként kassai kereskedők vették át, majd az itt szerzett termékeket saját piacaikon eladják a román kalmároknak.

[szerkesztés] 1526 – 1918

A 16. században az Erdélyi Fejedelemség létrejötte után a székelyek, a magyar nemesség és a szászok szövetségre léptek (Unio trium nationum) a török hódítók ellen. A szászok kiépítettek egy egész Európában egyedülálló templomerőd-láncot. Veszedelem esetén a lakosság a templomerődben talált menedéket. A szászok városainak gyors kiépülése oda vezetett, hogy Erdély német nevét (Siebenbürgen) a hét legnagyobb erődített szász városról kapta:

Bistritz (Beszterce/Bistriţa)
Hermannstadt (Nagyszeben/Sibiu)
Klausenburg (Kolozsvár/Cluj)
Kronstadt (Brassó/Braşov)
Mediasch (Medgyes/Mediaş)
Mühlbach (Szászsebes/Sebeş)
Schässburg (Segesvár/Sighişoara)

Az erdélyi szászokhoz csatlakozó német nyelvű bevándorlók második hulláma a 16. századi nyugat-európai ellenreformáció idején érkezett; az Erdélyi Fejedelemségben ugyanis vallásszabadságot biztosítottak számukra is. A magyarországi reformáció történetében kiemelkedő szerepet játszottak a szászok, akik a lutheránus vallás hívei lettek.

A 1785-ben II. József semmisnek nyilvánította az András által adott kiváltságokat. Ezzel a szászok évszázados autonómiájának is vége szakadt, és nemzeti kisebbséggé váltak.

Az 1867-es kiegyezés után a magyar állam több intézkedést is hozott a területén élő kisebbségek elmagyarosítása érdekében. Ennek az erdélyi szászok különböző társadalmi, vallási és kulturális egyesületek révén próbáltak ellenállni.

[szerkesztés] 1918-tól napjainkig

Jóllehet az erdélyi szászok (és az erdélyi svábok) 1918-ban támogatták Erdély egyesülését Romániával, a román kormány ezután folytatta a magyar korszak asszimilációs kisebbségpolitikáját. Erdély fokozódó románosítása következtében az erdélyi szászok még inkább vesztettek jelentőségükből.

A II. világháborúban Románia a náci Németország pártján állt. Az erdélyi szászok is bekapcsolódtak a Német Birodalom nacionalista mozgalmaiba. Amikor a világháború vége felé 1944-ben Románia átállt a szövetséges hatalmakhoz, a szászok egy része Ausztriába és Németországba szökött. A Romániában maradtak közül sok erdélyi szászt szovjet munkatáborokba deportáltak. A túlélőket Németországba szállították és onnan tértek vissza régi hazájukba. A németországi családi kötelékek és az új kommunista rezsim kisebbségpolitikája a szászok fokozatos kivándorlásához vezettek. Az 1941-ben még 248 000 főből 1948-ig 91 000-en kivándoroltak vagy elpusztultak. 1989-ben még 95 000 szász volt (az 1910-es népesség 40%-a). 1991-92-ben további 75 000 személy vándorolt ki.