Magyarországi protestánsüldözések

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A 16. század közepére Magyarországon is elterjedt a reformáció. A szászok, a magyarok és a szlovákok egyaránt megszervezték a Luther Márton tanításain alapuló lutheránus (evangélikus) egyházaikat, majd szinte az egész magyarság kálvinista (református) lett. Erdélyben a kálvinizmus az államvallás rangjára emelkedett. Hosszas és kemény viták után az erdélyi országgyűlés négy hivatalos felekezetet ismert el: a kálvinista, a lutheránus, a katolikus és az unitárius vallásokat.

[szerkesztés] 16. század

A reformáció terjedésével szemben a katolikus egyház vezetői kezdettől megtették a maguk lépéseit. Szalkai László püspök már 1521-ben kihirdettette a Lutherre mondott pápai átkot a nagyobb templomok szószékein, és a wittenbergi „keresztyéntelen s veszedelmes” újítások ellen prédikációkat tartott, Tanácsára két budai tanárt, valamint Kordatust hivatalukból elmozdították (1523); ezzel egyidőben a nagyszebeni Ambrus és György atyákat maga elé idéztette. Ugyanakkor rávette a királyt, hogy az új tanok követőit kemény büntetésekkel sújtsa, és hogy a magyar nemesség vezető tagjaihoz, egyes vármegyékhez és városi tanácsosokhoz küldjön dörgedelmes hangvételű, a reformációt betiltó parancsokat.

Szalkai ugyanakkor, felhasználva főpap társait és a pápai követet, azt is elérte, hogy az 1523-i és az 1525-i budai és rákosmezei országgyűlések szigorú törvényeket fogadjanak el a reformáció hívei ellen. Ezek kimondták, hogy a „A lutheránusok és pártfogóik, mint nyilvános eretnekek, s a boldogságos Szűz ellenségei, fejvesztéssel és jószágkobzással büntettessenek”; valamint hogy „Minden lutheránus az országból kiirtassék, és bárhol találtatnak, nemcsak az egyházi, de a világi személyek által is bátran elfogattassanak és megégettessenek” (a rákosi országgyűlés IV. törvénycikke). Ezenkívül egyes városokba, pl. Nagyszebenbe és Sopronba, királyi biztosokat küldtek ki a reformáció terjedésének lassítására, akiknek fontos feladata volt az egyes polgároknál fellelt lutheri könyvek és iratok nyilvános elégetése a piactereken.

[szerkesztés] 17. század

A 17. század kezdetén, Európa több országához hasonlóan, a Habsburgok által kormányzott Királyi Magyarországon is egyre erélyesebben léptek fel a protestantizmus ellen. Kutassi, esztergomi érsek több evangélikus lelkészt elűzött a bányavárosokból, és a protestánsoknak megtiltotta a keresztelést és a halottaik tisztességes eltemetését. Az evangélikus lelkészek jelentős részét elűzték Sopronból. Erdélyben, Báthory Zsigmond végleges lemondása után változatos módszerekkel üldözte a protestánsokat az Erdélybe küldött Giorgio Basta. Kassán Rudolf császár egyik vezére, Barbino gróf elvette a protestánsoktól templomukat, a város javait lefoglalta. A kassaiak először Rudolfhoz fordultak, de ő még csak nem is fogadta őket. Ezután, a többi hazai protestánssal együtt, az 1604. évi országgyűléshez folyamodtak, de itt sem jártak sikerrel. Ezek a körülmények, valamint az ország alkotmányának egyéb megsértései idézték elő a Bocskai-féle felkelést, amely a bécsi békéhez és az 1608. évi országgyűlés vallásügyi törvénycikkéhez vezetett. Ez szabad vallásgyakorlást biztosított a protestánsok részére a Királyi Magyarország területén.

Rudolf utóda, Mátyás óvakodott a protestánsokat jogaikban sérteni. Pázmány Péter és az általa áttérített földesurak azonban ennek ellenére erélyes vallásüldözésbe fogtak és többek között bezáratták a protestáns templomokat. Ennek a helyzetnek a Bethlen Gábor által szervezett felkelés és a nikolsburgi béke (1621) vetett véget, amely újra biztosította a protestánsoknak templomaik használatát. Az I. Rákóczi György felkelését befejező linzi béke (1645) pedig a templomtornyok, harangok és temetők szabad használatát is szavatolta.

I. Lipót Király idején a protestánsok újra szervezett üldözésnek voltak kitéve. Papjaikat elűzték, egy részüket gályarabságre ítélték és elhurcolták. Templomaikat, iskoláikat és birtokaikat lefoglalták. Csak a Thököly-felkelés és az 1681. évi soproni országgyűlés teremtett számukra átmenetileg kedvezőbb helyzetet. A Rákóczi-szabadságharc idején is szabadon éltek a protestánsok. III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt azonban ismét hátrányos megkülönböztetésben volt részük. Csak II. József türelmi rendelete (1781), és az 1789-91. évi országgyűlés XXVI. törvénycikke biztosította végleg a bécsi béke során megszerzett jogok nagy részét.