Salvador Allende

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Salvador Allende Gossens (1908. július 26., Valparaíso – 1973. szeptember 11., Santiago de Chile) orvos, 1970 és 1973 között Chile elnöke. A hadsereg által végrehajtott puccs során megölték.

Tartalomjegyzék 1 Életútja az elnökségig 2 Elnöksége 3 A puccs 4 Családja

[szerkesztés] Életútja az elnökségig

Az 1920-as években, orvostanhallgatóként kezdett érdeklődni a politika iránt: résztvett a Carlos Ibáñez del Campo ezredes diktatúrája elleni tiltakozásokban. A Chilei Diákok Szövetségének (FECH) elnökhelyettesévé választották. 1929-ben belépett a szabadkőművesek közé és csatlakozott az Avance (Előre) mozgalomhoz. Mindkét szervezetben a későbbi politizálása szempontjából fontos kapcsolatokat épített ki. A Marmaduque Grove vezette Ibáñez-ellenes felkelés leverése után letartóztatták, később szabadon engedték. Ezt követően az 1933-ban alakult Szocialista Párt valparaísói szervezetének titkára lett; 1937-től a párt parlamenti képviselője.

1938-tól 1940-ig egészségügyi miniszter a radikális párti Pedro Aguirre Cerda kormányában. 1945-ben nagy többséggel a valparaísói körzet szenátorává választották. Az 1952-es elnökválasztásokon jelölt, de csak a negyedik helyet sikerült elérnie. 1954-től a szenátus elnökhelyettese. 1958-ban ismét elnökjelölt egy baloldali koalíció színeiben, de alulmaradt a konzervatív Jorge Alessandri Rodríguezszel szemben. 1964-ben szintén jelölt, ekkor a kereszténydemokrata Eduardo Frei győzte le.

1966-ban a szenátus elnökévé választották. 1968-ban személyes védelme alá helyezte az Ernesto Che Guevara vezette bolíviai gerillahadsereg túlélőit; emiatt sok támadás érte, követelték a lemondását. Ugyanebben az évben elítélte a Varsói Szerződés csapatainak prágai bevonulását.

1969-ben létrejött a chilei Népfront (Unidad Popular), amely a szocialistákat, a kommunistákat és más kisebb baloldali pártokat tömörítette. A Népfront Allendét jelölte az 1970. szeptember 4-ei elnökválasztásra; ezen a szavazatok 36,2%-át szerezte meg – 1,3%-kal többet, mint riválisa, Alessandri. Mivel azonban egyikük sem szerzett abszolút többséget, a végső döntést a chilei alkotmány alapján a parlamentnek kellett meghoznia. Itt a baloldali pártok a kereszténydemokraták segítségével Chile elnökévé választották Allendét. A támogatásért cserébe az elnök támogatta a kereszténydemokraták tízpontos alkotmánymódosítási javaslatát.

A választást követően, még beiktatása előtt, Allende ellen sikertelen merényletet kíséreltek meg.

[szerkesztés] Elnöksége

Az Allende-kormány gazdaságpolitikáját a stratégiai fontosságú iparágak államosítása jellemezte: mindenekelőtt az ország exportbevételeinek túlyomó részét szolgáltató réziparé, amelynek korábban a 80%-a USA-beli konszernek kezében volt. Hosszú távon az összes magánvállalat és bank államosítását tervezték, valamint egy 20 000 km²-nyi nagybirtok felosztásával járó agrárreformot. A reformok célja az volt, hogy csökkentsék Chilének a világgazdaságtól és mindenekelőtt az USA-tól való függését.

Vitatott, hogy a reformok egyben a munkavállalók helyzetét is javították-e. Bár a béreket a kormány megnövelte, a legszükségesebb élelmiszerek árát pedig csökkentette, egyre nehézkesebbé vált az ellátás. Különböző szociális programok révén csökkent viszont a gyermekhalandóság és a munkanélküliség.

Az államosítások azonban a tőke Chiléből való elmenekülését eredményezték, a beruházások drasztikusan lecsökkentek. Mivel a szociális programok fedezete egyre kevésbé volt biztosítva, a kormány a bankópréshez nyúlt: az infláció elérte a 300%-ot. A gazdaság helyzetét tovább súlyosbította az USA kereskedelmi embargója.

A nehéz helyzetben megélénkültek az ellenzéki tiltakozások. A kormány ellen tüntettek a diákok és a teherautó-sofőrök is. Kiélezte a helyzetet Fidel Castro kubai elnök látogatása és a fővárosban tartott „forradalmi” beszéde. 1972 szeptemberében Allende rövid időre szükségállapotot vezetett be.

[szerkesztés] A puccs

1973. augusztus 22-én a chilei parlament megállapította, hogy a kormány több alkalommal súlyosan megsértette az alkotmányt, egyben kötelezte az elnököt és a kormányt az alkotmányosság helyreállítására. Két hétre rá sor került Chile történetének legnagyobb tömegtüntetésére: Santiago de Chilében 700 ezer ember demonstrált Allende mellett. Az elnök ennek hatására úgy döntött, hogy népszavazást ír ki a hivatalban maradásáról. Szeptember 9-én közölte a fegyveres erők ideiglenes vezetőjével, Augusto Pinochettel, hogy a referendum kiírását szeptember 11-én fogja bejelenteni.

Allende szeptember 11-én reggel arról értesült, hogy a valparaísói flotta fellázadt ellene és követeli a lemondását. Később telefonon is beszélt a puccsistákkal, akik visszalépéséért cserébe felajánlották neki az országból való szabad eltávozást. Allende visszautasította az ajánlatot, mire a légierő megkezdte a kormányzati negyed bombázását; az elnöki palotát szárazföldi egységek is ostrom alá vették. Az elnök – életben maradt orvosa és a hadsereg szerint is – a Függetlenség Termében tartózkodott, amikor egy géppuska halálra sebezte. Más források szerint Allendét az elnöki palotán kívül lőtték le.

A puccs vezetője az az Augusto Pinochet volt, akit korábban egyértelműen az elnök híveként tartottak számon. A hatalomátvételt követően a CIA azt állította, hogy nem volt „közvetlen szerepe” a történtekben; Henry Kissinger amerikai külügyminiszter szerint a puccsot nem az Amerikai Egyesült Államok „követte el”, de „megteremtette a legfontosabb feltételeit”. Nemrég nyilvánosságra került dokumentumokban viszont az olvasható, hogy az USA kormánya és a CIA 1970-től kezdve folyamatosan tervezte Allende megbuktatását. Sajnos az Egyesült Államokban a puccsal kapcsolatos legfontosabb iratok még mindig titkosítva vannak, így a hatalomátvételben való részvétel mértéke egyelőre nem tisztázható.

[szerkesztés] Családja

Allende 1940-ben házasodott össze a nagypolgári családból származó Hortensia Bussival. Lányuk, Isabel Allende 2003 óta a chilei parlament alsóházának elnöke.