XIII. Leó pápa

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

XIII. Leó pápa 1898-ban

XIII. Leó pápa (Gioacchino Pecci gróf; Carpineto, 1810. március 2. – Róma, 1903. július 20.) Szent Péter 256. utódaként 1878–1903 között római pápa.

1878. február 20-án választották pápává. Nemzetiségét tekintve ő is olasz volt, mint az előtte lévő 37 pápa is. Pápai tevékenységét végigkisérték a nagy tudományos felfedezések, a század végi háborúk sora, és az emberek életszínvonalának növekedése is. Megpróbált kiegyezni az olasz állammal, de ez csak utódjának X. Piusz pápa tudta végrehajtani. Erkölcsi tanításában a keresztény embereknek mutatott helyes utat a politikától a munkáig. Társadalmi kérdésekben kritizálta a konzervatizmust és a szocializmust is egyaránt. A béke híve volt, és többször is felemelte szavát a háborúk ellen.

Ő volt a negyedik leghosszabb ideig uralkodó pápa Szent Péter, IX. Piusz pápa, és II. János Pál pápa után. Pápai uralkodása alatt ő írta a legtöbb enciklikát, összesen 85 enciklikát.

[szerkesztés] Leó gyermek- és ifjúkora

Festmény Leó pápáról

Vincenzo Gioacchino a Pecci, Róma és Nápoly között fekvő 5000 lelkes városkában, Carpinetóban látta meg a napvilágot 1810. március 2-án. Apja Lodovico Pecci gróf, anyja az ugyancsak nemesi származású Anna Prosperi-Busi volt. Összesen hét gyermekük született, Vincenzo volt a hatodik. Fiatalkorában, de később is bátyjához, a nála szűk három évvel idősebb Giuseppéhez kötődött a legjobban, aki szintén papnak készült.

A két fiú 1818-tól 1824-ig a jezsuiták viterbói kollégiumában tanult, s már itt kitűntek kiváló szellemi képességükkel. 1824-ben mindketten Rómába kerültek, s a Gregoriana Egyetemen folytatták tanulmányaikat, amit a jezsuita rend ebben az időben kapott vissza. Vincenzo kiváló latinista volt, filológiai tanulmányait is komolyan vette s 1830-tól a teológiai tárgyak következtek, 1832-ben lett a teológiai tudományok doktora. A testvérét 1837-ben XVI. Gergely pápa pápai prelátussá nevezte ki, Vincenzót (a későbbi XIII. Leó pápát) pedig ugyanez év utolsó napján szentelte pappá Carlo Odescalchi bíboros a Vatikán területén lévő egyik magánkápolnában.

[szerkesztés] Az apostoli delegátus, nuncius

Gioacchino Pecci a pápai trónon

A fiatal főpap szívesen maradt volna a régóta megszokott Örök Városban, de a pápa hamarosan az Egyházi Államhoz tartozó Beneventóba küldte kormányzóként. Határozott, erőskezű vezetőnek bizonyult, olyannyira, hogy három év múltán nagyobb, jelentősebb helyre került, Spoletóba, kormányzónak. Ezt a helyet még el sem foglalhatta, XVI. Gergely pápa parancsára máris új helyre kellett mennie. 1841 nyarától másfél éven át Perugia kormányzójaként működött az „ifjú Olaszország” eszméitől akkor már forrongó tartományban. Pecci kormányzó itt, az új helyen rá jellemző határozottsággal fogott a reformok megvalósításához, megint átütően sikeresnek bizonyult a viszonyok normalizálása terén, és hamarosan újabb beosztást kapott, ezúttal már nem az Egyházi Állam, hanem az egyetemes egyház diplomáciai szolgálatában.

Az alig néhány éves új állam, Belgium fővárosában, Brüsszelben a belga királyi udvar mellett lett apostoli nuncius 1843 januárjában, címzetes érseki rangban. 1843. február 17-én Lodovico Lambruschini bíboros püspökké szentelte, s a 33 éves ifjú főpap a világegyház egyik legfiatalabb püspökeként hamarosan megkezdte rövid, de annál nehezebb nunciusi szolgálatát. Nagy nehézségekkel kellett megküzdenie az új állam politikai helyzete miatt és Belgiumban, ezért Pecci nuncius visszahívását kérték a pápától. A pápa kénytelen eleget tenni a kérésnek, és Pecci helyett új belgiumi nunciust kinevezni.

[szerkesztés] Perugia püspöke (1846–1877)

A pápa neogótikus tiarája 1887-ből

XIII. Leó pápa a nogótikus tiarában

Leó áldást oszt

Látogatása Franciaországban 1898-ban

Leó pápai címere

1846-ban lett Perugia püspöke. Itt kiváló főpásztornak bizonyult; főként a papnevelés, a népmissziók és a szociális munka terén ért el maradandó sikert. 1874 és 1877 között ellenszenvét az olasz állammal szemben legyőzte és a kiegyezés lehetőségeit kereste, mint ahogy az egyház és a modern kultúra közötti megegyezés útját is egyengette. Pecci 1853 óta bíboros volt és szeretett volna Rómába menni, de ellenlábasa, Antonelli államtitkár következetesen megakadályozta. 31 évig tehát Perugiában maradt. Csak Antonelli halála után nevezte ki őt IX. Piusz pápa camerlengónak (1877. szeptember 21.).

[szerkesztés] Pápasága (1878–1903)

[szerkesztés] Egyházpolitikája

IX. Piusz pápa halála után (1878. február 7.) rövid választás után választották pápává Vincenzo Gioacchino Raffaele Luigi bíborost. XIII. Leó pápa elődje teológiai műveltségét, szellemi képességét és látókörét messze fölülmúlta. Programját első körlevelében fogalmazta meg; ebben az egyház és a modern kultúra összehangolását tűzte ki célul (Inscrutabli Dei consilio). Fáradhatatlan belső egyházi munkássága ennek a célnak szolgálatában állt: legjelentősebb körleveleit erkölcsi és politikai problémának szentelte. Főként az egyház és az állam viszonyával foglalkozott és mesteri módon a keresztény állam sajátosságait, köztük az állam feladatait, méltóságát és önállóságát is taglalta (Diuturnum illud, 1881; Quod apostolici muneris, 1878; Immortale Dei, 1885. Az emberi szabadságjogokról (Libertas praestantissium, 1887), az állampolgári kötelességekről (Sapientiae christianae, 1890) és a keresztény demokráciáról (Graves de commoni, 1901) sem feledkezett meg. Útmutatása a szociális- és munkakérdést illetően korszakalkotó volt, híres Rerum novarum kezdetű körlevele (1891. május 15.) azonban több évtizedes késéssel érkezett. A kérdés kulcsa ekkor ugyanis már rég az egyházon kívül álló körök kezében volt, ezekre pedig Leó pápa is alig hatott. A Rerum novarum jelentősége abban állott, hogy első ízben fogalmazta meg a kereszténység tanítását a szociális rendre, a munkára és a munkaadó viszonyára vonatkozólag. Ezzel a későbbi nagy szociális enciklikák sorozatát nyitotta meg (XI. Piusz pápa: Quadragesimo anno, 1931; XXIII. János pápa: Mater et Magistra, 1961; II. János Pál pápa: Centesimus Annus, 1991).

Az egyház belső életét tekintve sokban elődje munkásságát folytatta: a híveket vallásosságra és a keresztény elvek megvalósítására buzdította (házasság: Arcanum illud, 1880; keresztény élet: Exeunte jam, 1888; egyház egysége: Satis cognitum, 1896; Oltáriszentség: Mirae caritatis, 1902), az emberiséget Jézus Szent Szívének szentelte (1900), eléje pedig a szentek és Szűz Mária példáját állította (kilenc enciklika). Elődjének politikáját folytatta abban is, hogy a római kúria centralizmusát tovább kiépítette és főként a püspökök joghatóságát a római egyházi hivatalokkal, sőt még a nunciusokkal szemben is korlátozta.

[szerkesztés] Tudományos munkássága

XIII. Leó pápasága korszakalkotó volt a modern biblikus tudományok felkarolása (Providentissmimus Deus, 1893), a vatikáni levéltárak megnyitása (1881), a bencés rend és a ferences rend megreformálása, valamint a keresztény bölcselet megújítása terén Aquinói Szent Tamás szellemében (Neotomizmus, Aeterni Patris, 1879; Szent Tamás Akadémia alapítása és műveinek kritikai kiadása: Editio Leonina).

[szerkesztés] Politikája más egyházakkal szemben

XIII. Leó pápasága a keresztény egyházak közötti párbeszédet illetően is fordulópontot jelentett. Főként az ortodoxia felé közeledett. Elsőnek ismerte el a keleti rítusok jogát és lemondott a latin rítus és egyházfegyelem terjesztéséről más rítusú keresztények között (Praeclara gratulationis, 1893; Orientalium dignitas, 1894). Ezirányú fáradozása bár nem hozott konkrét eredményeket, az egyesült egyházak helyzete megjavult (az alexandriai kopt patriarkátus felállítása stb.).

[szerkesztés] Külpolitikája

XIII. Leó pápa született politikus volt. Legnagyobb sikereit kétségtelenül ezen a téren érte el, bár nem mindenben érte el célját. Szakított elődje minden megegyezést elutasító merev magatartásával és nagyképességű államtitkárai segítségével (Ludovico Jacobini, 1880–1887; Mariano Rampolla del Tindaro, 1887–1903) segítégével véget vetett a németországi és svájci kultúrharcnak, megegyezett a dél-amerikai államokkal (Argentína, Brazília, Chile, Peru, Kolumbia, Ecuador, Mexikó) Oroszországhoz való viszonyát megjavította, Spanyolországgal és Nagy-Britanniaval jó kapcsolatot teremtett, az Amerikai Egyesült Államokkal pedig egyenesen kitűnő együttműködést ért el. Az Olasz Királysággal a római kérdést illetően nem tudott megegyezni. Ebben következetesen elődje politikáját folytatta. Amikor 1887-ben belátta, hogy a közvetlen tárgyalások nem vezetnek eredményre, megpróbálta a római kérdést nemzetközi problémává tenni. Ebben előbb Németországra, majd Franciaországra támaszkodott, de reményében csalódnia kellett. A feszültség a pápaság és az Olasz Királyság között csak egyre nőtt, ami természetesen az egész olasz egyház életére kihatott.

[szerkesztés] Élete utolsó évtizede (1891–1903)

XIII. Leó pápa franciaországi egyházpolitikája sem járt sikerrel, pedig különös előszeretettel viseltetett a francia katolikusokkal szemben. Amikor azok számtalan politikai csoportra bomlottak és így tehetetlenek voltak az egyházellenes állami támadásokkal szemben , egységre és a köztársasági államforma elismerésére (ralliement) szólította fel őket (1892). A katolikus egység azonban nem jött létre, és a pápa felszólításának engedelmeskedők nem nyertek befolyást a parlamentben. Az egyházellenes republikánus támadások csak növekedtek és XIII. Leónak még meg kellett az 1901-es egyházellenes törvényeket élnie. Uralkodása végén a rigorizmushoz kanyarodott vissza (ez az úgynevezett amerikanizmus elítélése, szentírási bizottság felállítása stb.), de mindez 25 évi pápasága érdemeit nem kisebbíti.

Uralkodása alatt az egyház világegyház lett. Összesen 248 püspökséget és 48 apostoli vikariátust, illetve prefektúrát állított fel, köztük a kelet-indiai (1886) és a japán (1891) egyházi szervezetet. XIII. Leó megerősítette a pápaság erkölcsi tekintélyét. 1903. július 20-án, 93 évesen, 25 éves hosszú pápai uralkodás után tért örök nyugalomra. Utódai, X. Piusz pápa, XV. Benedek pápa, XI. Piusz pápa, XII. Piusz pápa is az ő általa előkészített utat követték.