Délvidéki vérengzések

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Tartalomjegyzék

1 Az események
2 Az áldozatok rehabilitálásának kérdése
3 Lábjegyzet
4 Irodalom
5 Média
6 Külső hivatkozások
7 Lásd még

[szerkesztés] Az események

[szerkesztés] Erőszakos atrocitások a délvidéki bevonulás során

A német és magyar hadsereg II. világháborús bűntetteinek megtorlása egész Jugoszláviában igen kegyetlen volt. Már 1944-ben a szerb partizánalakulatok és a szovjet Vörös Hadsereg délvidéki bevonulása során számos erőszakos esemény történt a német, magyar és horvát civil lakosság ellen. (A települések sorozatos kifosztása, kivégzések, kínzás, nemi erőszak, nők és gyermekek bántalmazása.) A munkaképes férfilakosságot a szovjetek több településről Szibériába deportálták. A katonai fosztogatás a templomokat és zsinagógákat sem kímélte, némelyiket teljesen lerombolták (óbecsei zsinagóga).

[szerkesztés] A délvidéki népirtás, 1944-45

A bevonuló szerb partizánalakulatokból létesült új katonai hatóság, a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás és az OZNA (Odelenje za Zastitu Naroda, vagyis Népvédelmi Osztály) állambiztonsági szerve ellenőrzése alatt katonai közigazgatást vezettek be Vajdaságban. Ezt követően a kommunista pártvezetés (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) utasítására etnikai alapú, per nélküli kollektív büntető eljárásokat kezdtek. 1944-45 telén lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban - korra és nemre való tekintet nélkül - tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és német nemzetiségű polgári lakosságot, a II. világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket. A kivégzések több helységben tömeges lincseléssé fajultak, a helyi szerb lakosság egy részének aktív részvételével.

Az áldozatok számát még mindig csak becsülni tudjuk. Újvidéken (Novi Sad) az akkori lóversenypályánál közel 2000 magyart végeztek ki. Szinte minden magyarlakta településen voltak kivégzések. A vérengzések során harmincöt katolikus papot, majdnem valamennyi helyben maradt plébánost is megkínozták és megölték. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly magyar honvédeket is. Az 1944-1945 telén meggyilkolt magyarok száma 35.000-45.000 közé tehető.

A kivégzettek nevét, esetleges bűnüket, a kivégzés körülményeit, a nyughelyüket sohasem hozták nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé kiáltották ki valamennyiüket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Három helység: Csurog (Čurug), Zsablya (Žabalj) és Mozsor (Mošorin) teljes maradék magyar lakosságát - akik túlélték a vérengzést - mindenüktől megfosztva örökre kitiltották lakóhelyükről.

1945-1948 között a következő helységekben működtek internáló táborok: Gádor (Gakovo), Tiszaistvánfalva (Jarek), Körtés (Kruševlje), Molidorf, Rezsőháza (Knićanin), Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica). A táborokban becslések szerint több mint 70.000 német és magyar nemzetiségű polgári személy (nagyrészt öregek, asszonyok és gyermekek) vesztette életét éhség, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében.

[szerkesztés] A vérengzés "indoklása"

A magyar polgári lakosság között végrehajtott népirtást a hivatalos szervek akkor is és a későbbi évtizedekben is úgy állították be, mintha háborús bűnösöket vontak volna felelősségre szabályos eljárással, noha erre a legritkább esetben került sor.

A kivégzéseket és internálást a kommunista politikai vezetés általában „válasznak” tekintette a magyar csapatok újvidéki vérengzésére, amely három évvel korábban, háborús helyzetben történt. (Az Újvidék környéki partizánok támadásai váltották ki az 1942. január 12. és 15 közötti katonai razziát, amely Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy és néhány társa önhatalmú akciójaként több ezer szerb és zsidó polgári személy meggyilkolásával végződött Újvidéken, Zsablyán, Csurogon, Mozsoron és Óbecsén (Bečej), amiért a tetteseket még 1943-ban a Horthy-rendszer alatti Magyarországon felelősségre vonták és halálra ítélték, majd a háború után Jugoszláviában háborús bűnösökként kivégezték.)

További „indokként” jelölték meg azt, hogy amikor 1941. április 13-án sor került a Bácska visszacsatolására Magyarországhoz, a bevonuló magyar csapatok állítólag 8 500 szerb civilt öltek meg (köztük nőket, öregeket és gyerekeket).^[1]

[szerkesztés] Az áldozatok rehabilitálásának kérdése

1993-ban állított emlékmű az áldozatok nevével a szabadkai tömegsírnál (Zentai úti temető)

Az 1945-ös délvidéki népirtásról a magyar állam sem a szocializmus idején, sem azóta hivatalosan nem nyilatkozott, és a nemzetközi nyilvánosság előtt soha nem tette szóvá a kérdést. Az eseményekkel kapcsolatos kutatások, valamint a tanulmányok publikálása a 1990-es években kezdődött meg Magyarországon.

Az alaptalan vádak alól sem az áldozatokat, sem hozzátartozóikat azóta sem mentesítették, anyagilag nem kártalanították, és nem is rehabilitálták őket. A Tito által vezetett jugoszláviai rezsim a népirtást elhallgatta, és csak a magyar hatósági szervek által elkövetett 1942-es vérengzéseket hangoztatta egyoldalúan, ami a Délvidéken élő magyar közösségnek a legutóbbi időkig súlyos károkat okozott.

A 90-es években a Milošević-féle diktatúra tovább akadályozta a kutatókat a tények feltárásában. A délvidéki magyarság első politikai szervezete, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalakulásától kezdve követelte a kutatások megindítását és a kollektív büntetési elv alapján kimondott vétkesség hatálytalanítását. A Milošević-rendszer bukása óta az új vajdasági parlament foglalkozni kezdett a kérdéssel. A vajdasági magyar pártok megkezdték egy központi adattár létrehozását, amelynek feladatai közé tartozik az emlékhelyek nyilvántartása, valamint a kutatási eredmények közzététele nyomtatott formában és az Interneten.

[szerkesztés] Lábjegyzet

^ Ezt az állítást ma is hangoztatják Szerbiában, így a szerb Wikipédia szócikke is: Мађарска окупација Бачке (A Bácska magyar megszállása). Az állításhoz a pontos forrásmegjelölés azonban hiányzik.

[szerkesztés] Irodalom

Magyar nyelvű:

Illés Sándor: Sirató, Budapest 1977: Szépirodalmi Könyvkiadó
Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában, Magvető Könyvkiadó – 1991, ISBN 9631418150
Matuska Márton: A megtorlás napjai. Forum, Novi Sad 1991
Ötvenezer magyar vértanú, tudósítás a jugoszláviai magyar Holocaustról, 1944-1992, kiadó: Nyárády István, 1992
Mojzes Antal: Halottak napja Bajmokon 1994
Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson Adorjánon, Szeged 1995
Szloboda János: Zentán történt '44-ben, Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék 1997
Cirkl Zsuzsa–Fuderer László: Bácskai golgota – a vallásüldözés áldozatai. Logos GrafikaiMűhely, Tóthfalu 1998
Teleki Júlia: Keresem az apám sírját, Logos GrafikaiMűhely, Tóthfalu 1999
Papp Imre: Ez a mi kálváriánk, Újvidék 1999
Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva - Délvidéki magyar fátum 1944-45. I-II, Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 1995-2000
Courtois, Stéphane: A kommunizmus fekete könyve. Budapest 2001: Nagyvilág.
Ádám István-Csorba Béla-Matuska Márton-Ternovácz István: A temerini razzia 2001
dr. Balla Ferenc és dr. Balla István: Bezdán története. 3. köt. 2001
A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió és kisebbség: magyarok a Délvidéken 1918-1947, Napvilág Kiadó, 2004, ISBN 9639350370
Matuska Márton: Hová tűntek Zsablyáról a magyarok? VMDP Történelmi Bizottsága, Temerin 2004

Angol nyelvű:

Fifty thousand Hungarian martyrs report about the Hungarian Holocaust in Jugoslavia, 1944-1992 - ed. István Nyárádi, 1992

Szerb nyelvű:

Serbia ikomentari 1900/1991. Beograd 1991: Zaduzbina Milosa Crnjanskog.
Karapandzic, Borivoje: Jugoslovensko krvavo prolece 1945.Titovi Katini i Gulagi. Beograd 1990: Mladost.
Kasas, Aleksandar: Madjari u Vojvodini 1941–1946. Novi Sad 1996: Filozofski fakultet u Novom Sadu, Odsek za istoriju.