Horthy Miklós

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

vitéz nagybányai Horthy Miklós

A Magyar Királyság kormányzója
Hivatali idő
1920. március 1. – 1944. október 16.
Előd	József főherceg
Utód	Szálasi Ferenc
Született	1868. június 18. Kenderes
Elhunyt	1957. február 9. (88 évesen) Estoril (Portugália)
Házastárs	Purgly Magdolna
Végzettség	tengerésztiszt

Vitéz nagybányai Horthy Miklós (Kenderes, 1868. június 18. – Estoril, Portugália, 1957. február 9.) Ferenc József szárnysegédje, altengernagy, politikus, a két világháború közötti Magyarország kormányzója. Tevékenységéhez kötődnek többek között az Osztrák–Magyar Monarchia flottájának adriai sikerei, a Tanácsköztársaság ellen meginduló ellenforradalom, az 1920-as és 1930-as évek konszolidációja, Magyarország távolságtartó közeledése a Tengelyhatalmak felé és ennek gyümölcseként a részleges revízió, valamint Magyarország belépése a II. világháborúba. Kormányzósága alatt hozták meg a zsidótörvényeket, de a német megszállás ellenére ő volt az egyetlen államfő, aki valamelyest is megpróbálta megállítani a zsidóság deportálását; végül a sikertelen kiugrási kísérlet is az ő nevéhez kötődik.

Történelmünk e nehéz és zűrzavaros korszakaiban tanúsított viselkedésének megítélése ellentmondásos, sokan – különösen az 1945 utáni marxista történetírás szerzői – „feudális”, „reakciós”, „fasisztoid”, „népsanyargató” jelzőkkel ellátva, ugyanakkor lekezelően emlegették a „lovastengerészt”. A rendszerváltásig érthető okokból nem jelenhetett meg róla és működéséről valóban objektív elemzés, az utóbbi időben kezd csak elfogulatlanabb képe kialakulni, az egyes neuralgikusabb eseményekkel kapcsolatos felelősségének tárgyalása mellett az első világháború utáni konszolidációért tett hathatós erőfeszítéseit és a budapesti zsidóság megmentésében szerzett érdemeit is elismerik.

Tartalomjegyzék 1 Származása, családja 2 Iskolái, tiszti karrierje 3 Az első világháborúban 4 Az ellenforradalom élén 4.1 A Fővezér felelősségének kérdése 5 Kormányzósága 5.1 A király nélküli királyság biztosítása 5.2 A Horthy-korszak 5.2.1 Belpolitika 5.2.2 Külpolitika 5.3 A II. világháború 6 Sorsa a háború után 7 Megítélése 8 Jegyzetek és források 8.1 Jegyzetek 8.2 Források 9 Irodalom 9.1 Elsődleges források 9.2 Az 1945–1989 közötti történetírás munkái 9.3 Emigrációs magyar irodalom 9.4 1989 után született irodalom 9.5 Külföldi szakirodalom 10 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Származása, családja

A család őse, Horthy István 1635-ben kapott nemesi oklevelet II. Ferdinánd királytól. Miklós apja, Horthy István (1830–1904) a magyar főrendiház tagja, 1857-ben kötött házasságot dévaványai Halassy Paulával (1839–1895). Kilenc gyermekük született (sorban: István, Zoltán, Béla, Paula, Miklós, Erzsébet, Szabolcs, Jenő [kétéves korában meghalt], Jenő). István (1858–1937) lovassági tábornok volt (az ellenforradalom idején Székesfehérvárott szolgált, és támogatta öccse törekvéseit, visszavonulásától haláláig pedig Jász-Nagykun-Szolnok vármegye törvényhatóságának képviselője volt). Horthy Miklós 1901. július 22-én Aradon kötött házasságot jószáshelyi Purgly Magdolnával (1881–1959), Purgly János és Vásárhelyi Ilona leányával. Négy gyermekük született:

1. Magdolna (1902–1918), fiatalon meghalt vörhenyben;
2. Paula (1903–1940), előbb vitéz fái Fáy László földbirtokos, majd gróf Károlyi Gyula neje;
3. István (1904–1942), a MÁV gépgyár főmérnöke, repülőgépszerencsétlenségben halt meg Ukrajnában;
4. Miklós (1906–1993), feleségül vette Károlyi Consuela grófnőt (1905–1976).

[szerkesztés] Iskolái, tiszti karrierje

Elemi iskolai tanulmányait magánúton végezte: Kenderesen (1874–1876), majd a debreceni református kollégiumban (1876–1878). Gimnáziumi tanulmányait Sopronban, a Lähne-tanintézetben (1878–1882) végezte, 1882 őszén pedig a fiumei tengerészeti akadémia növendéke lett. 1886-ban avatták az osztrák-magyar hadiflotta II. osztályú tengerész-hadapródjává. 1890-ben sorhajózászlósként az Isztambulban horgonyzó Taurus fedélzetén szolgált, 1892–1894-ben pedig mint beosztott tiszt a Saida kelet-ázsiai és óceániai útján vett részt. 1908/1909-ben sorhajóhadnagyként a Taurus parancsnoka. 1909 és 1914 között I. Ferenc József király szárnysegédje volt – emlékirataiban hangsúlyozott tisztelettel emlékezik meg az uralkodóról^[forrás?]. 1914. január 20-án érte el a sorhajókapitányi rendfokozatot, amely a szárazföldi hadseregben az ezredesinek felelt meg.

[szerkesztés] Az első világháborúban

Az első világháború kitörése után 1914-ig a Polában horgonyzó 8300 tonnás Habsburg csatahajó parancsnoka, majd a flotta egyik legkorszerűbb egysége, a frissen épült Novara gyorscirkáló kapitánya lett. A flotta olasz kikötők elleni 1915. május 24-i támadásában a Novara vezette hajóraj parancsnokaként Porto Corsini bombázását irányította, majd több hasonló, kisebb akcióban vett részt.^[1]

1916. július 9-én a Novara egymaga elsüllyesztett két felfegyverzett brit halászhajót, illetve kettőt megfutamított, kimentve a 9 túlélőt.^[1] 1917. május 15-én vezetésével a Novara, a Helgoland és a Saida cirkálók, valamint a Balaton és a Csepel torpedórombolók áttörték az otrantói záróövet, és 12 gőzöst süllyesztettek el. A visszaúton megütközött az Acton ellentengernagy vezette antant-hajórajjal (Darthmouth és Bristol brit és a Marsala olasz cirkálók és 5 olasz romboló). A harcban, melyben az adriai hadviselés történetében először mesterséges köd bevetésével is próbálkozott a Novara-csoport parancsnoka, maga Horthy is fej- és lábsérülést szenvedett, de sebei ellátása után hordágyon a parancsnoki hídra vitette magát, ahonnan tovább irányította a csatát, amíg el nem veszítette eszméletét.^[1] A több találatot kapott Novarát a Saida vette vontába, és a lassan haladó menetet csak a Budapest csatahajó valamint a Kaiser Karl VI. és a Sankt Georg páncélos cirkálók vezette erősítés megjelenése mentette meg.

Felépülése után, 1918. február 1-jén a Prinz Eugen csatahajó parancsnoka lett. A cattarói matrózlázadás leverésében (a Sankt Georg, Kaiser Karl VI. és Gäia hadihajókon) a hiedelmekkel ellentétben nem vett részt.^[2] 1918. február 27-én ellentengernaggyá, és több, rangban felette álló sorhajókapitányt és tengernagyot átugorva a császári és királyi flotta parancsnokává nevezték ki.

1918 júniusában a teljes flotta élén ismét kifutott, hogy az otrantói védőzárat megtámadja, de a – másik hajóegységet vezető – Szent István csatahajó megtorpedózásának hírére visszafordult. 1918. október 31-én végül a király utasítására átadta a flotta hajóit a Szerb-Horvát-Szlovén Nemzeti Tanácsnak; november 1-jétől altengernagy lett. Az összeomlás után kenderesi birtokára vonult vissza. Horthyról mint tengerésztisztről a szövetséges és ellenséges erők tisztjei egyaránt nagyon jó véleménnyel voltak, több megemlékezésben kiemelték „lovagiasságát”.^[1]

[szerkesztés] Az ellenforradalom élén

A Tanácsköztársaság idején csatlakozott a francia megszállás alatt álló Szegeden zajló ellenforradalmi szervezkedéshez, gróf Károlyi Gyula kormányában hadügyminiszter lett^[3]. Az antant nyomására a testületet leváltották, Horthy pedig kimaradt az új, P. Ábrahám Dezső vezette ellenkormányból. Ekkor függetlenítette magát a szegedi hadügyminisztériumtól, és a Nemzeti Hadsereg élére állt Fővezérként (az alakulat létrehozását még Horthy hadügyminisztersége előtt kezdte meg Gömbös Gyula honvédelmi államtitkár kommunistaellenes tiszti különítményekből).^[4] A Tanácsköztársaság bukásakor, 1919 augusztusának elején csapataival az antant engedélyének birtokában a Dunántúlra vonult, főhadiszállását pedig Siófokon rendezte be.^[3]

Horthy deklarálta, hogy nem tartozik felelősséggel a budapesti Friedrich-kormánynak, ennek ellenére rendszeresen részt vett a kormányüléseken. A Dunántúlon saját katonai igazgatást vezetett be, körzetparancsnokai teljhatalommal bírtak. Kemény cenzúrát vezettek be, ellehetetlenítették a polgári igazgatás kiépítésére irányuló törekvéseket és az igazságszolgáltatásba is beavatkoztak.^[3] E körülmények között zajlott a többek között Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula és Héjjas Iván nevével fémjelzett fehérterror^[3], melynek kegyetlenségeit az antant képviselői is szóvá tették (igaz, ezzel ellentétes vélemények és jelentések is születtek)^[3]. A fővezérség az akciókat népítéletnek vagy egyéni kilengésnek titulálta (való igaz, hogy parancsot sosem adott ki a megtorlásokra).^[3] Horthy emlékirataiban elismeri, hogy bűntettek történtek, de utólag is a körülményeket, a háborús világ kifordult törvényeit tartja igazi felelősnek. „A földre szabadult poklot még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette” – írja portugáliai emigrációjában.^[forrás?]

Horthy helyesen ismerte fel, hogy a zűrzavaros helyzetben kizárólag egy összefogott fegyveres erő képviselhet reális hatalmat: George Russel Clerk brit diplomata végül vele állapodott meg arról, hogy a román kivonulás után a Nemzeti Hadsereg vegye át az ellenőrzést Budapesten.^[3] A katonai diktatúra felállításának tilalmát Horthyval elfogadtató Clerk-misszió eredményeként 1919. november 16-án, miután a román hadsereg gondos ellenőrzés mellett távozott a kifosztott Budapestről, Horthy a viseletéről „darutollasnak” nevezett haderő élén bevonult a fővárosba. Főhadiszállását ideiglenesen a Gellért Szállóban rendezte be, a különítményesek pedig több saját központot alakítottak ki saját maguknak.^[5]

1920. március 1-jén előzetes tárgyalások után a Nemzetgyűlés Magyarország kormányzójává választotta Horthy Miklóst (1920. évi II. törvénycikk).

[szerkesztés] A Fővezér felelősségének kérdése

Sokak szerint a Nemzeti Hadsereg főparancsnokaként Horthy Miklóst felelősség terheli a különítményesek kegyetlenkedéseiért^[forrás?] – az ún. fehérterror egyesek szerint több száz, mások szerint mintegy 1500 főre (Böhm Vilmos, a Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa szerint mintegy 5000-re) becsült áldozatáért, akik főként nem a kommunista rémtettek (a vörösterror) elkövetői, hanem a Tanácsköztársasággal rokonszenvező közemberek közé tartoztak.^[forrás?] Horthy különítményesei antiszemita pogromot hajtottak végre számos helyen a dunántúli vonulásuk során^[forrás?]. A fehérterror bűncselekményei folytatódtak a budapesti bevonulás után is. A Nemzeti Hadsereg tagjai kereskedőket fosztogattak, a nyílt utcáról hurcoltak el embereket, akiket a különítmények szállásain kínoztak, sok esetben meg is gyilkoltak. Számos nemi erőszakot is elkövettek.^[6]

Újabb vélemények szerint a helyzet ennél bonyolultabb. A Magyarországon lévő brit katonai és civil megfigyelők támogatták Horthy tevékenységét annak érdekében, hogy végre konszolidálódjon az ország helyzete. Thomas Sakmyster történész szerint Horthy ideiglenes kormányzóvá válását már ekkor felvetette a szövetségesek katonai missziójának vezetője, Yates ezredes 1919-ben a NH Siófoki főhadiszállásán. Az 1919. október végén és november elején Kelet-Európába küldött brit külügyminisztériumi megbízott, Sir George Clerk pedig azt kérte Horthytól: ha hatalomra kerül, mind a szélsőjobboldallal, mind a szélsőbaloldallal számoljon le. ^[7]. Nem mellékes szempont, hogy a Nemzeti Hadsereg egy frissen megalakult, meglehetősen szervezetlen testület volt, melynek tagjai az amúgy is zűrzavaros időszakban akadály nélkül cselekedhettek, parancs nélkül, saját belátásuk szerint (amint ez később Sopron környékén is történt).^[forrás?] Horthy parancsa így szólt a budapesti bevonulás előtt: „ha Budapestre megyünk, mindenki jól tartson össze, tartson fegyelmet, hogy parancsom és reményem ellenére olyan ne történhessék, amit ránk fognak...”, ám ez a kilengéseket nem akadályozta meg.^[forrás?]

Miután megválasztották kormányzónak, Horthy kezdettől a Teleki Pál és Bethlen István nevével fémjelzett mérsékeltebb politikusokat támogatta, akik felszámolták a továbbra is önkényeskedő különítményeket, majd 1921 nyarán államfőként gróf Bethlen Istvánt nevezte ki miniszterelnökké, s ezzel hozzájárult a huszas évek konszolidációjához.^[forrás?]

[szerkesztés] Kormányzósága

[szerkesztés] A király nélküli királyság biztosítása

Horthy kormányzósága kezdetén IV. Károly kétszer is visszatért Magyarországra. Az ún. I. királypuccs 1921. március 26-án kezdődött: a Svájcba települt király néhány főnemesi támogatójával megjelent Szombathelyen, és tárgyalni kezdett Teleki Pál miniszterelnökkel. A nemzetközi politikai konstelláció (bizonytalan francia támogatás, a környező államok ellenségessége) és a magyar ellenállás (Teleki belebukott a gyanúba, hogy támogatja a király visszatérését) miatt végül lebeszélték a restaurációról, és ismét Svájcba küldték, ezúttal messzebb a határtól, Hartensteinbe.^[8]

Károlyt az események nem tántorították el ambíciójától: október 21-én már jelentős támogatói bázist tudhatott maga mögött, amikor a dénesfai Cziráky-birtokon landolt repülőgépével. Budapest felé menet több katonai alakulat felesküdött rá, és Károly saját kormányt is kinevezett. Horthy rendkívül szorult helyzetbe került: a csehszlovák külügyminiszter, Eduard Beneš azonnal intervenciós tervet készített, így gyorsan le kellett számolni a trónigénylő IV. Károllyal, aki nem volt hajlandó tárgyalni a kormányzó küldötteivel. Az uralkodó katonái kíséretében október 23-án érkezett Budaörsre, ahol megkezdődött az ún. budaörsi csata. Először a király Ostenburg és Lehár Antal vezette katonái szétkergették az ellenük kivonuló, szedett-vedett diákcsapatokat.^[8] A király nem számított ellenállásra, így habozott bevonulni Budapestre. Másnap vidéki alakulatok érkeztek a fővárosba, és azonnal Budaörsre vezényelték őket. A túlerő megjelenésére a legitimista csapatok zöme feloszlott, a katonák pedig elmenekültek. A II. királypuccs is kudarccal végződött: a királyt október 25-én letartóztatták, október 31-én pedig családjával együtt az angol Glowworn hadihajón elindították a végső emigrációba, Madeira portugál kézben levő szigetére.^[8] A nemzetközi közvélemény elvárására november 6-án a Nemzetgyűlés – a magyar történelem folyamán harmadszor – kimondta a Habsburg-ház trónfosztását Magyarországon (1921. évi XLVII. törvénycikk). Horthy kormányzósága végleg megszilárdult.^[8] A kormányzói jogkört többször bővítették az idők folyamán, ám az egyre idősödő Horthynak sosem volt diktatórikusnak mondható, totális hatalma.^[9] A tisztség örökletessé tétele érdekében is tett lépéseket: ugyan hívei közül sokan ellenezték, 1942-ben kormányzóhelyettessé tette idősebbik fiát, Horthy Istvánt (1942. évi II. törvénycikk), aki még abban az évben elhunyt repülőbalesetben a szovjet hadszíntéren. Halála után nem avattak új kormányzóhelyettest.^[10]

[szerkesztés] A Horthy-korszak

[szerkesztés] Belpolitika

Horthy kormányzóvá választása után visszavonult a mindennapi politikai életből.^[forrás?] Elsőként Teleki Pált tette meg miniszterelnökké, aki megkezdte a helyzet konszolidálását. A különítmények nagy részét feloszlatta (nem egyszer katonai akció keretében számolta fel központjaikat). Nagyatádi Szabó István kisgazda földművelésügyi miniszter földreformot hirdetett, ami azonban nem orvosolta a magyar parasztság nyomorúságos helyzetét (1920. évi XXXVI. törvénycikk). Az országtól elcsatolt területekről hazánkba menekülő értelmiségiek tízezreit munkához kívánta juttatni, ezért fogadtatta el az országggyűléssel a numerus clausus („zárt szám”) törvényt, aminek értelmében a nemzetiségek csak etnikai arányaiknak megfelelő arányban lehetnek jelen az értelmiségi pályákon (1920. évi XXV. törvénycikk 3.§). A törvényt, amely elsősorban a zsidóságot sújtotta, a Bethlen-kormányzat 1928-ban hatálytalanította (1928. évi XIV. törvénycikk).

Teleki ugyanis 1921-ben belebukott az I. királypuccsba, ekkor a szintén mérsékelt konzervatív irányzatot képviselő Bethlen István lett a miniszterelnök (1921–1931). Kormányzása első évében kiegyezett a szociáldemokratákkal (Bethlen–Peyer paktum), így azok legálisan működhettek, ám visszafogták tevékenységüket.^[11] A miniszterelnök az erős kormánypárti többség létrehozása érdekében néhány támogatójával együtt 1922-ben belépett a Kisgazdapártba, ami így a Keresztény Nemzeti Egységpárttal egyesülve Egységes Párttá alakult. A kisgazdák elvesztették demokrata-paraszti arculatukat, a konzervatív kormánypolitika részeseivé váltak.^[forrás?] Egy 1922-ben hozott miniszterelnöki rendelet garantálta az EP fölényét: vidéken visszaállította a nyílt szavazást, ami manipulálhatóvá tette a választásokat (1925-ben Sopronban, Székesfehérváron és Baján is), és jelentősen szigorított a cenzuson.^[12] A szabályozás 1939-ig maradt érvényben.^[13] 1922 folyamán lépett be hazánk a Népszövetségbe, ahonnan 1923-ban nagyarányú hitelt vett fel, mellyel megkísérelte talpraállítani a magyar gazdaságot: 1924-ben felállt a Magyar Nemzeti Bank, 1927-ben pedig új, értékálló pénzt vezettek be, a pengőt.^[forrás?]

A nagy gazdasági világválság hatására mindaz, amit Bethlen majdnem tíz évig épített, összeomlott. A gazdaság tönkrement, az egységes kormánypárt felbomlott (a kisgazdák kiléptek), megerősödtek a szélsőségek.^[forrás?] Bethlen kénytelen volt lemondani, a kormányzó pedig Károlyi Gyulát nevezte ki miniszterelnökké, aki szintén nem ért el jelentős eredményt, noha szigorú takarékossági intézkedéseket foganatosított. Az új miniszterelnök a biatorbágyi merénylet hatására bevezette a statáriumot.^[forrás?] A válságból Gömbös Gyula és 95 pontból álló Nemzeti Munkaterve tűnt kiútnak, így Horthy régi harcostársát, a diktatórikus ambíciókat dédelgető, feltétlenül olaszbarát politikust tette meg miniszterelnöknek (1932–1936).

Gömbös külpolitikai sikereit (együttműködés Németországgal, Olaszországgal és a kapcsolatfelvétel a Szovjetunióval) csak kevéssé lehetett érezni az országban. A gazdaságot fasiszta mintára korporatív (hivatásrendi) rendszerbe akarta kényszeríteni, ám törekvését mind a munkavállalók, mind a munkáltatók elutasították.^[forrás?] Közben a politikus igyekezett a kormánypárt Bethlen vezette mérsékeltebb köreit kiszorítani az országgyűlésből, amit a kisgazdákkal szövetségben pártátalakításával meg is tett. 1935-ben elérte, hogy a kormányzó feloszlassa a parlamentet, majd a csalásokban és terrorban (endrődi sortűz) bővelkedő választásokon igyekezett visszaszorítani az FKgP-t, így a mandátumok 70%-át pártja szerezte meg az újjáalakuló parlamentben.^[12] Bethlen és köre kibuktatásával azonban Gömbös kivívta Horthy ellenszenvét is, a miniszterelnököt csak azért nem mondatta le a kormányzó, mert az halálos beteg volt, és 1936-ban el is hunyt.^[14]

Darányi Kálmán kormányának (1936–1938) már nemcsak a nácik, hanem a magyarországi támogatóik, a különféle nyilas és nemzetiszocialista mozgalmak fenyegetésével is meg kellett birkóznia. 1938-ban hirdette meg a miniszterelnök a hadseregfejlesztésre irányuló győri programot, mely egymilliárd pengőt áldozott a trianoni békében kikötötteknek megfelelően kis létszámú és katasztrofális felszereltségű magyar hadsereg fejlesztésére.^[15] A tervet 1940-re vitték véghez, ám a királyi honvédség továbbra is igen alacsony szinten állt, és kis erőt képviselt.^[15]

Imrédy Béla, a Darányit követő miniszterelnök (1938–1939) – bár a létező mozgalmaktól és pártoktól külön úton – a szélsőjobb irányába sodródott (a „csodás forradalom” megvalósítása az általa alapított Magyar Élet Mozgalomra várt volna).^[16] Az eseményeket nyugtalanul figyelő Teleki–Bethlen–Horthy-csoport végül 1939-ben leváltotta a német érdekeknek megfelelően politizáló miniszterelnököt. Magyarázatként azt hozták fel, hogy egyik dédszülője zsidó származású. A sors fintora, hogy épp Imrédy alatt fogadták el a I. zsidótörvényt, mely vallási alapon maximálta az egyes értelmiségi pályákon a zsidók létszámát, illetve ekkor terjesztették be a másodikat, ami már nemzetiségi alapon szigorította az előző intézkedést.^[16]

[szerkesztés] Külpolitika

Horthy – és általában a magyarországi pártok – fő külpolitikai törekvése a trianoni békeszerződés revíziója volt. Az ügy támogatására szövetségesekre volt szükség. A környező kisantant-államok természetesen mindvégig ellenségesen viszonyultak Magyarországhoz, és mivel elsősorban Franciaország és Nagy-Britannia felé orientálódtak, a meggyőződéses antikommunista Horthyék számára a Szovjetunió pedig nem jöhetett szóba partnerként, mindössze Olaszország és Németország maradt meg potenciálisan támogató szándékú nagyhatalomnak. Benito Mussolini ugyanis a Duna-medencében akart olasz befolyási övezetet kialakítani, elsősorban Ausztriában és Magyarországon. A Bethlen-kormány 1927-ben kötötte meg a magyar-olasz örökbarátsági szerződést, 1928-ban pedig a lengyelekkel történt meg ugyanez, akik biztosították Magyarországot a revízió támogatásáról.^[forrás?]

A húszas években a németek igyekeztek együttműködni a franciákkal, csak a nagy gazdasági világválság hatására 1933-ban hatalomra kerülő nácik foglaltak állást a versailles-i békék ellen. A Gömbös-kormány alakított ki először jó kapcsolatot Berlinnel: 1934-ben a német piac megnyílt a magyar termékek előtt. Adolf Hitler kijelentette, hogy csak a Csehszlovákiával szembeni revíziós igényeket hajlandó támogatni, ez pedig nem volt elegendő a politikai elit számára – így továbbra is jelentős maradt az olasz kötődés, sőt gazdasági érdekek miatt a Szovjetunióval is felvették a kapcsolatot.^[forrás?]

Mivel a nemzetközi események bebizonyították, hogy Olaszország a hitleri Németország segítségére szorul, egyértelművé vált, hogy Gömbös tevékenysége a Harmadik Birodalom érdekszférájába sodorta Magyarországot. Gömbös halála után a kormányzó utasította Darányi kormányát, hogy igyekezzen elhatárolódni a németektől, így az a brit és olasz kapcsolatot ápolgatta.^[forrás?] Horthy végül azért mondatta le Darányit, mert az tárgyalni kezdett a nyilasokkal és parlamenti képviseletet ígért nekik (a cél az volt, hogy ezzel megszelídítsék őket, ám nem értek el eredményt). Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt végül az időközben szövetkezett német és olasz politika támogatójává vált, főleg miután az I. bécsi döntés értelmében részleges revízióra került sor a Felvidéken Hitler és Mussolini áldásával. Az itthon is hatalmi pozíciót kereső Imrédyt Teleki Pál váltotta a miniszterelnöki poszton. Az ő idején szállta meg a Wehrmacht a cseh és morva területeket, Szlovákia függetlenedett, a magyar haderő pedig – kihasználva az alkalmat – megszállta az inkább stratégiai, mint etnikai szempontból fontos Kárpátalját.^[17]

[szerkesztés] A II. világháború

Horthy Miklós az 1920-as és 30-as években visszahúzódott a napi politikától^[18], szerepe csak a területvisszacsatolások kapcsán nőtt meg ismét a magyar hadsereg főparancsnokaként. Teleki Pál miniszterelnök kormányzata igyekezett elszigetelődni a német befolyástól: a II. világháború kitörésekor megtagadta, hogy a Wehrmacht csapatai Lengyelország felé menet áthaladjanak Magyarországon, és rengeteg lengyel menekültet engedtek át Jugoszlávia felé. Horthy egyetértésével a fegyveres semlegesség jegyében kívánt politizálni, hogy a magyar haderő megmaradjon a háború utáni rendezés idejére.^[17] A britek felé is semlegességi kötelezettséget vállalt, illetve a német megszállás esetére ellenállást. Ennek nagyon reális esélyeit mutatja, hogy 1940 folyamán pénzt helyeztek el az amerikai magyar nagykövetségen, hogy esetleg emigráns kormányt alakíthassanak.^[17] Teleki belátta, hogy sem a Jozef Tiso vezette Szlovákia, sem az Ion Antonescu által irányított Románia nem számít kiútnak az Anschluss révén egyre szorultabbá váló helyzetből, így örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával, ahol érezhető volt a németellenes tendencia fölénye. 1940-ben mégis a németek javára billent át a mérleg: a II. bécsi döntés részleges revíziót biztosított Erdélyben, s ezt a lehetőséget a revizionizmusra épülő Horthy-rendszer nem szalaszthatta el.

1941-ben Teleki politikája végleg csődöt mondott: tavasszal német támadás kezdődött Jugoszlávia ellen, Horthy pedig beleegyezett, hogy átengedje a Wehrmacht seregeit Magyarország területén. Mivel azonban az örökbarátsági szerződés még érvényben volt, a britekkel pedig már az átengedés megrontotta a kapcsolatot, a kormányzat csak azután indított támadást dél felé, miután a jugoszláv állam hivatalosan megszűnt.^[17] Teleki ezt már nem érhette meg: a labilis idegrendszerű kitűnő földrajztudós öngyilkos lett április 3-án. Magyarország április 11-én lépett be a világháborúba, amikor megszerezte Bácskát, a Muraközt és a Dráva-háromszöget. A késlekedés miatt Hitler nem járult hozzá további területek visszacsatolásához.^[forrás?] (Függelemsértő nyilas tisztek parancsára a honvédség rengeteg atrocitást követett el a megszállt területeken, köztük az újvidéki mészárlást is. Horthy elrendelte a bűnösök megbüntetését, ám azok Németországba menekültek.)^[forrás?]

A villámgyors német sikerek hatására a magyar vezetés – Horthy-t is beleértve – feladta korábbi aggályainak egy részét. A német megrendelések felvirágoztatták a magyar gazdaságot, megszűnt a munkanélküliség, így a szélsőségek támogatottsága is visszaesett ebben az időben. A kormány az Egyesült Államokba kihelyezett összeget is visszavonta.^[forrás?] Teleki utódja Bárdossy László lett a miniszterelnöki székben (1941–1942). Miniszterelnöksége idején, 1941. június 22-én indult meg a Barbarossa terv megvalósítása: a németek és szövetségeseik (Románia, Szlovákia, Finnország, Olaszország és a megszállt államokban toborzott légiók) támadása a Szovjetunió ellen. Június 26-án ismeretlen felségjelű repülőgépek bombázták Kassát, amit Horthy és Bárdossy a hadiállapot deklarálására használt fel. (Feltehetően közrejátszott az is, hogy a feltételezett német győzelem esetén a magyar állam nem akart elmaradni szomszédaitól a diadalban.)^[forrás?]

Eleinte csak csekély létszámú haderő ment keletre: a kárpátaljai gyorshadtestet rövid frontszolgálat után megszálló feladatokra rendelték vissza Ukrajnába. 1941 végén Moszkvánál megtört a német támadás ereje, mire a magyar vezetés azonnal visszakozni kezdett. Az 1942 elején egy egész hadsereg Szovjetunió ellen indításába beleegyező és a már nemzetiségi alapon hozott III. zsidótörvényt elfogadtató Bárdossyt leváltották, helyére Kállay Miklós került (1942–1944), aki nem vonhatta vissza a németeknek tett felajánlásokat (sem a katonai, sem a gazdasági jellegűeket): továbbra is folytak a külföldi szállítások (ekkor már jobbára hitelre), áprilisban pedig 200 000 katona és 50 000 munkaszolgálatos ment a doni frontra, ahol 1943 elején szétverték őket. Horthy parancsára Kállay „titkos” tárgyalásokat szervezett a britekkel Isztambulban, melyeket a németek jóval professzionálisabb hírszerzése jól ismert – Hitler követelte is a többször Klessheimbe látogató Horthytól, hogy váltsa le miniszterelnökét és szigorítson a zsidókkal szemben alkalmazott bánásmódon, a kormányzó azonban saját antiszemitizmusát bizonygatva kiállt a politikus és a zsidóság védelme mellett.^[forrás?]

A háború, mint 1943-ra bizonyossá vált, elveszett a németek számára. Amikor nyáron Olaszország is kiugrott, felcsillant a remény, hogy az angolszász csapatok előbb érik el hazánkat, mint a Vörös Hadsereg – azonban az új olasz kormány és a szövetséges hadvezetés sorozatos hibái, késlekedése révén Olaszország északi fele hadszíntérré vált, amit a német erők 1945-ig védelmeztek. A britek még a balkáni partraszállás esélyét is felcsillantották a magyar tárgyalófelek előtt, de Sztálin ellenállása miatt ez nem valósult meg.^[forrás?]

Az átállást tervezgető Magyarországot 1944. március 19-én német csapatok szállták meg. (Horthyt tárgyalni hívták Klessheimbe, ahol elzárták a külvilágtól, így nem tudott ellenállásra utasítani.)^[forrás?] Kállayt leváltották, utóda Sztójay Döme lett, aki hűségesen kiszolgálta a megszállókat.^[18] Ugyan ellenkezése ellenére Horthy megmaradt kormányzónak, gyakorlatilag az ország élére kinevezett Edmund Veesenmayer birodalmi biztos kezében volt az irányítás. Új hadakat menesztettek a rohamosan közeledő keleti frontra. Megkezdődött a zsidók gettókba gyűjtése, kötelezték őket a sárga csillag viselésére, végül pedig áprilisban a magyar adminisztráció készséges segítségével megkezdődtek a deportálások.^[19]

A normandiai partraszállás keltette zűrzavart kihasználva az addig passzivitásba kényszerülő Horthy júniusban a hozzá lojális katonai erők segítségével megtiltotta a budapesti zsidóság deportálását, majd parancsára Koszorús Ferenc vezérkari ezredes 1944. július 6-án megakadályozta Baky László belügyi államtitkár úgynevezett „csendőrpuccs”-át, a román kiugrás (augusztus 23.) keltette káoszban pedig lemondatta Sztójayt (helyére Lakatos Géza került), ezzel megmententve a Budapesten összezsúfolódott közel negyedmillió zsidó honfitársunk életét.^[19] Immár nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunióval lesz kénytelen tárgyalni. Faragho Gábor tábornok előzetes fegyverszüneti bizottsága Moszkvába ment, ahol október 8-án elfogadta a feltételeket (hadüzenet Németországnak, visszavonulás az 1937-es határok mögé), október 15-én pedig megkezdődött a kiugrási kísérlet, ami a nyilas és németbarát tisztek ellenállásán megbukott.^[20] A Gestapo elrabolta Horthy fiát, ifjabb Horthy Miklóst^[forrás?], a kormányzó pedig október 16-án kénytelen volt visszavonni parancsait és lemondani; a hatalmat Szálasi Ferencnek, a nyilasok vezetőjének adta át. Másnap családjával együtt Németországba internálták.^[forrás?]

[szerkesztés] Sorsa a háború után

Horthy a háborút követően az amerikaiak fogságába került. A nürnbergi per során tanúként hallgatták ki, még Sztálin is visszautasította, hogy vádlottként állítsák a törvényszék elé.^[forrás?] Felesége romló egészsége miatt végül családjával a salazari Portugáliába költözött, itt 1952-ben fejezte be emlékiratait. Estorilban halt meg 1957-ben – a híradások szerint az 1956-os forradalom fellelkesítette, ám a kudarc nagyon megviselte a mindvégig jó egészségnek örvendő Horthyt, a forradalom leverése után már nem követte a világ politikai eseményeit.^[forrás?] Végakarata szerint addig nem szállíthatták haza holttestét, amíg a szovjet csapatok ki nem vonultak Magyarországról. 1993. szeptember 4-én temették újra Kenderesen, a család és a kormány egybevágó szándéka szerint nem állami szertartás keretében.^[21][22]

[szerkesztés] Megítélése

Horthy pályafutásának egyes szakaszait itthon és külföldön – a történészi elemzések többsége szerint – erősen túlzó vádak érték, legelőször az egykori „kisantant” propagandistái, majd a második világháború utáni marxista történetírás szerzői és ideológusai révén. Jellemző idézet az általános Horthy-képről az 1961-ben megjelent Új Magyar Lexikonból:

	A nyilas rémuralomhoz fűződik az a pusztítás, amely 1944. október 15-e után Magyarországon végbement, de azért, hogy az ország ide juthatott, elsősorban Horthy fasiszta ellenforradalmi rendszerét terheli a felelősség. – A nyilas rémuralomnak a szovjet csapatok győzelmei, végső soron Magyarország felszabadítása (1945. április negyedike) vetett véget.
– Új Magyar Lexikon, Budapest, Akadémiai, 1961.

Horthyt minősítették többek között „fasisztának, antiszemitának, nácinak, diktátornak, maradinak (reakciósnak), élő anakronizmusnak” – általában erős indulati töltettel, nem pedig e fogalmak elfogadott jelentése szerint. Ormos Mária történész szerint:

	Mit is tanult ő, az átlag magyar annak idején? Megtanulta, hogy a Horthy rendszer restauráló, fasiszta, fasisztoid, fél-fasiszta, diktatórikus, militarista, nacionalista, önző, népnyúzó, hatalomféltő, utolsó csatlós és így tovább. És főleg: ellenforradalmi. Most ezt hallja és olvassa: konzervatív, autokrata, autoritárius, tekintélyelvű, nemzeti, öncélú, dinamikus, modernizáló, magárahagyott, becsapott stb. Nos, azt hiszem, hogy itt és most egy új, átgondolt szintézisnek még akkor sem járt le az ideje, ha a világ nagyobbik részében történetesen ez lenne a helyzet. A magyarok ugyanis láthatóan nem akarnak lemondani a történelmükről, és joggal azt hiszik, hogy ezt végre megkaphatják.
– Ormos Mária, Jelző és történelem (Kérdések a Horthy-korszakról), Történelmi Szemle, 1997, 2. [1]

Külföldi történészek is fogalmazták már meg egy hitelesebb Horthy-kép megrajzolásának igényét: Horthy nem volt fasiszta diktátor. (John Lukács, Állam, nemzet, nép; előadás a Mindentudás Egyetemén, 2005. október 24.) Az erősen leegyszerűsítő klisék azonban változatlanul élnek:

	A hatalmat Horthy Miklós, az osztrák-magyar flotta egykori tisztje ragadta magához, fehér lovon érkezve. Az új kormányzó Budapestet »bűnös városnak« nevezte, és létrehozta Európa háború utáni első fasiszta rendszerét. Tulajdonképp diktátorként uralkodott egészen 1945-ig.
– P. Hoffmann, A prímember (Erdős Pál kalandjai a matematika végtelenjében), 1999.

Álljon itt végezetül egy Horthy-barátsággal igazán nem vádolható tanú vallomása:

	Horthy és a magyar katonák akciója volt a Hitler által megszállt Európában az egyetlen eset, ahol egy Németországgal szövetséges ország reguláris hadseregét arra használták fel, hogy megmentsék a zsidókat. Ilyesmit képtelenségnek tartottam; azt hittem, téves jelentésről van szó, vagy álmodom – de nehány héttel később Lakatos Géza kitiltott engem Magyarországról.
– (Adolf Eichmann náci vezető vallomása 1961-es jeruzsálemi perében)

[szerkesztés] Jegyzetek és források

[szerkesztés] Jegyzetek

1. ^ ^{1,0 1,1 1,2 1,3} Csonkaréti 2001.
2. ^ Csonkaréti 1993.
3. ^ ^{3,0 3,1 3,2 3,3 3,4 3,5 3,6} L. Nagy 2001.
4. ^ Vonyó 2003.
5. ^ Romsics Gergely 2003.
6. ^ Ablonczy 2004.
7. ^ Sakmyster 2001.
8. ^ ^{8,0 8,1 8,2 8,3} Ormos 2001.
9. ^ Szabó 2001.
10. ^ Romsics Ignác 2001.
11. ^ A szociáldemokraták titkos kiegyezése: 85 éves a Bethlen-Peyer paktum (Múlt-kor.hu).
12. ^ ^{12,0 12,1} Parlamenti választások és politikai rendszer a Horthy-korszakban.
13. ^ A politikai akaratnyilvánítás törvényi korlátozása a magyarországi képviselőválasztásokon 1920-1947.
14. ^ Gergely 2001.
15. ^ ^{15,0 15,1} Ungváry 2001.
16. ^ ^{16,0 16,1} Sipos 2001.
17. ^ ^{17,0 17,1 17,2 17,3} Ablonczy 2004/2.
18. ^ ^{18,0 18,1} Pritz 2001.
19. ^ ^{19,0 19,1} Sakmyster 2001/2
20. ^ Szakály 2001
21. ^ Horthy Miklós Társaság
22. ^ Antall József miniszterelnök parlamenti felszólalása (1991. november 12.)

[szerkesztés] Források

• (Ablonczy 2004): Ablonczy Balázs, Az ország élén (1920–1921) = Rubicon, 2004, 2, 23–26.
• (Ablonczy 2004/2): Ablonczy Balázs, Vissza a politikába (1938–1941) = Rubicon, 2004, 2, 55–61.
• (Csonkaréti 1993): Csonkaréti Károly, Horthy, a tengerész, Budapest, Zrínyi, 1993.
• (Csonkaréti 2001): Csonkaréti Károly, Egy lovagias tengerész = Rubicon, 2001, 1–2, 14–18.
• (Gergely 2001): Gergely Jenő, A vezér és a fővezér (Horthy és Gömbös) = Rubicon, 2001, 1–2, 29–32.
• (L. Nagy 2001): L. Nagy Zsuzsa, A fővezér = Rubicon, 2001, 1–2, 19–22.
• (Ormos 2001): Ormos Mária, Kormányzó vagy király? (Horthy Miklós és IV. Károly 1921-ben) = Rubicon, 2001, 1–2, 23–31.
• (Pritz 2001): Pritz Pál, Horthy Miklós és Edmund Veesenmayer (A magyar–német viszony 1944 márciusa után) = Rubicon, 2001, 1–2, 59–63.
• (Romsics Gergely 2003): Romsics Gergely, Két bevonulás Budapestre (Horthy Miklós és IV. Károly) = Rubicon, 2003, 7–8, 4–14.
• (Romsics Ignác 2001): Romsics Ignác, Egy korszak a mérlegen (A Horthy-Magyarország két évtizede) = Rubicon, 2001, 1–2, 44–51.
• (Szakály 2001): Szakály Sándor, A Legfelsőbb Hadúr, Rubicon, 2001, 1–2, 37-39.
• (Sakmyster 2001/2): Thomas Sakmyster, Horthy és a holocaust, Rubicon, 2001, 1–2, 64-70.
• (Sakmyster 2004): Thomas Sakmyster, Admirális fehér lovon, Helikon, 2001.
• (Sipos 2001): Sipos Péter, Imrédy Béla, Budapest, Elektra, 2001.
• (Szabó 2001): Szabó István, Az államfői hatalom ideiglenes rendezése (1920–1944) = Rubicon, 2001, 1–2, 52–58.
• (Ungváry 2001): Ungváry Krisztián, A győri program = Hadi Krónika, 2001, 10, 197–200.
• (Vonyó 2003): Vonyó József, „Miniszterelnök akarsz-e lenni, vagy Vezér?!” (Kortársak Gömbös Gyuláról) = Rubicon, 2003, 7–8, 52–65.

[szerkesztés] Irodalom

[szerkesztés] Elsődleges források

• Horthy Miklós, Emlékirataim, szerk. Antal László, Budapest, Európa, 1993 (Extra Hungariam), ISBN 963075570X – 3., módosított kiadás.
• Horthy Miklós dokumentumok tükrében, szerk. H. Haraszti Éva, Budapest, Balassi, 1993, ISBN 963787335X.
• Horthy Miklós titkos iratai, szerk., magy. és jegyz. Szűcs László, Budapest, Magyar Országos Levéltár, Kossuth Kiadó, 1972.
• Vitéz nagybányai Horthy Miklós élete képekben, vál. és összeáll. Vuray György, Budapest, Faktor, 1993, ISBN 9638512512.

[szerkesztés] Az 1945–1989 közötti történetírás munkái

• Kerekes István, Horthy „keresztény és nemzeti” Magyarországa, Budapest, Terv Nyomda, 1961.
• Pintér István, Ki volt Horthy Miklós (életrajz), Budapest, Zrínyi, 1968.
• Vas Zoltán, Horthy, Budapest, Szépirodalmi, 1977, ISBN 963150798X – 3. kiad., korábban „Őfelsége szárnysegéde” címmel jelent meg.

[szerkesztés] Emigrációs magyar irodalom

• Gosztonyi Péter, Miklós von Horthy (Admiral und Reichsverweser), Göttingen, Zürich, Frankfurt, Musterschmidt, 1973.

[szerkesztés] 1989 után született irodalom

• Bálint István János szerk. és utószó, Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Budapest, Vitézi Szék, 2001, ISBN 9630061902 – készült a „Horthy Miklós” (Budapest, Singer és Wolfner, 1939) c. kiad. alapján.
• Bencsik Gábor, Horthy Miklós (a kormányzó és kora), Budapest, M. Mercurius, 2003, ISBN 9638552859 – 3., jav. kiad.
• Bokor Imre, Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Budapest, Szenci Molnár Társaság, 2002 (A Herman Ottó Társaság nemzetpolitikai sorozata, 17), ISBN 9632500539.
• Gosztonyi Péter, A kormányzó, Horthy Miklós (és az emigráció), Budapest, Százszorszép, 1992, ISBN 9637673059 – 2., jav. és bőv. kiad.
• Thomas Sakmyster, Admirális fehér lovon (Horthy Miklós, 1918–1944), ford. Romsics Gergely, Budapest, Helikon, 2001 (Helikon universitas, történelemtudomány), ISBN 9632087003.
• Sándor György, Horthy, Kádár (hasonlóságok és különbségek), Budapest, Budapest-Print, 2004, ISBN 9636951578.
• Koltay Gábor: Horthy, a kormányzó. Szabad Tér Kft., 2007. ISBN 978-963-87061-5-7 .

[szerkesztés] Külföldi szakirodalom

• Dreisziger Nándor F. szerk., Hungary in the age of total war (1938–1948), New York, Columbia University Press, 1998 (East European Monographs, 509), ISBN 088033407X – sokszerzős tanulmánykötet.
• Thomas Sakmyster, Miklós Horthy and the jews of Hungary = Labyrinth of nationalism complexities of diplomacy (essays in honor of Charles and Barbara Jelavich), ed. Richard Frucht, Columbus, O. Slavica, 1992, 121–142, ISBN 0893572330.
• Thomas Sakmyster, Hungary's admiral on horseback (Miklós Horthy 1918–1944), New York, Columbia University Press, 1994 (East European Monographs, 396), ISBN 088033293X.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• Itt járt... Horthy Miklós nyugat.hu.
• A fehérterror Magyarországon A brit szakszervezeti kongresszus (T.U.C.) és a Munkáspárt közös delegációjának jelentése.
• Horthy Miklós Társaság Szabadon felhasználható képek, Horthy írásai és beszédei, megemlékezés.
• Isépy Dezső: Gondolatok Horthy Miklósról (MEK).
• Ormos Mária: Jelző és történelem (Kérdések a Horthy-korszakról) – Történelmi Szemle, 1997. 2.