Josip Broz Tito

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Josip Broz Tito 1942 telén

Josip Broz Tito (Јосип Броз Тито, Kumrovec, 1892. május 7. – Ljubljana 1980. május 4.) a második világháborúban a jugoszláv partizánok egyik vezetője, majd a „második” Jugoszlávia (1943–1991) első számú vezetője volt. A háború után kiállt a szovjet befolyás ellen, egyik atyja az el nem kötelezett államok mozgalmának. 1980. május 4-én Ljubljanában műtét utáni szövődményekben halt meg.

[szerkesztés] Korai évek

Josip Broz Tito a horvátországi Kumrovecben született a horvát Franjo Broz és a szlovén Marija Javeršek hetedik gyermekeként. Gyerekkora egy részét anyai nagyapjánál Podsredában töltötte, az elemi iskolát Kumrovecben végezte 1905-ig.

Josip Broz Tito szülőháza a horvátországi Kumrovecben

1907-ben a vidéki környezetet elhagyva egy sisaki gépész mellett lett tanonc. Itt ismerkedett meg a munkásmozgalommal, és ünnepelte meg május 1-jét, a munka ünnepét először. 1910-ben belépett a kohászok szakszervezetébe és Horvátország és Szlavónia Szociáldemokrata Pártjába. 1911 és 1913 között dolgozott rövidebb ideig a szlovéniai Kamnikban, a csehországi Cenkovoban és a németországi Münchenben és Mannheimben. Németországban a Benz cégnek dolgozott, majd Bécsben lett a Daimler tesztvezetője.

Tito 1940 körül

1913 őszén besorozták az osztrák-magyar hadseregbe, a következő év májusában a hadsereg budapesti vívóversenyén ezüstérmet nyert. Az I. világháború kitörésekor Rumába vezényelték, majd háborúellenes propaganda vádjával letartóztatták és a péterváradi erődbe zárták. 1915-ben a keleti frontra került, Galíciába, ahol Oroszország ellen harcolt. Súlyos sebet kapott, áprilisban pedig az egész zászlóalja orosz fogságba került. Kórházba került, 1916 őszén pedig az Urálba küldték munkatáborba. 1917 áprilisában letartóztatták a hadifoglyok között való szervezkedésért, de megszökött és 1917. július 16-17-én csatlakozott a Szentpétervári tüntetőkhöz. Hogy elkerülje a rendőrség zaklatásait Finnországba repült, ám újra elfogták és a petropavlovszki erődbe zárták. Három hetet ott töltött, majd egy kunguri táborba került, de egy vonatról újra megszökött. Novemberben Omszkban jelentkezett a Vörös Hadseregbe, majd 1918 tavaszán a Orosz Kommunista Párt tagjának.

1935-ben a Szovjetunióba utazott, és egy évet a Komintern balkáni osztályának munkatársaként töltött el. Tagja volt a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának és a szovjet titkos rendőrségnek (NKVD). 1936-ban a Komintern Walter elvtárs néven Jugoszláviába küldte, hogy alapítsa meg a helyi kommunista pártot. 1937-ben a Jugoszláv Kommunista Párt főtitkárának, Milan Gorkicnak a meggyilkolása után, Sztálin kinevezte a még mindig törvényen kívüli párt főtitkárának. Ebben az időben Tito követte a Komintern és Sztálin diktálta irányvonalat, élesen kritizálta a nyugati demokráciákat, a fasiszta Olaszországot és a náci Németországot.

[szerkesztés] A „Tito” név eredete

1920-ban tagja lett a hamarosan betiltott Jugoszláv Kommunista Pártnak, amely ekkor még igen kis támogatottságot élvezett a királyságban. 1934-ben tagja lett a párt Politikai Bizottságának, majd Bécsbe ment, és a felvette a Tito fedőnevet.

A név egyik lehetséges magyarázata az, hogy a ti szerbhorvátul azt jelenti, hogy ,,te", a to pedig azt, hogy ,,az". A történet szerint így osztogatta a parancsokat, rámutatva a személyre, majd a feladatra. Azonban ebben az időben nem volt vezetője a pártnak, így nem túl valószínű, hogy parancsokat osztogatott volna.

A Tito egy ritka horvát név is, a Titusz utónév olaszos változata. Életrajzírója Vladimir Dedijer szerint Tituš Brezovacki horvát romantikus regényíró nevét vette át.

[szerkesztés] A II. világháborúban

1941. április 6-án a német, az olasz, a magyar és a bolgár haderők megtámadták Jugoszláviát. A Luftwaffe bombázta Belgrádot és más délszláv városokat. Április 17-én Belgrádban aláírták a tizenegy napos ellenállásnak véget vető fegyverszünetet a megszálló Wehrmachttal.

Az usztasák vezette Független Horvát Állam náci bábállamként működött, Bosznia-Hercegovina Szlovénia és Szerbia egyes részeivel német, az ország többi része magyar, olasz és bolgár megszállás alá került.

Titoék nem válaszolhattak azonnal a német hadsereg lépéseire, hiszen ekkor még fennállt a német-szovjet megnemtámadási szerződés. Amikor Németország július 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Tito összehívta a Központi Bizottságot, és kinevezték a hadsereg parancsnokának. Elrendelte a mozgósítást és bejelentette a kommunista forradalmat. Július 7-én a jugoszláv partizánok Bela Crkvában megkezdték partizánharcukat. Tevékenységük német megtorlásokat (tömeggyilkosságokat) provokált: a nácik minden megölt németért 100, minden sebesültért 50 délszláv civilt végeztek ki.

Tito fejére Hitler 100.000 német márka vérdíjat tűzött ki - aranyban.

A felszabadított területeken a partizánok a polgári kormányzat feladatainak ellátására népbizottságokat hoztak létre. Tito volt a legfőbb vezetője az ANVOJ-nak (Jugoszlávia Népi Felszabadító Antifasiszta Tanácsa), amely 1942. november 26-án Bihaćon, 1943. november 29-én pedig Jajcén ülésezett. Ezeken a tanácskozásokon született meg az ország háború utáni berendezkedésének terve a föderációról. Jajcén Titót kinevezték a Felszabadítás Nemzeti Bizottságának elnökévé. December 4-én miközben az ország nagyobbik része még mindig a tengelyhatalmak megszállása alatt állt Tito kinevezte az ideigelenes jugoszláv kormányt.

A délvidéki partizánok között jelentős számban voltak magyarok is. A leghíresebb magyar partizán alakulat a Petőfi Sándor zászlóalj, mely később a Petőfi-brigád nevet vette fel. Ennek ellenére, Délvidék visszafoglalásakor Tito partizánjai, megtorlásként az 1941-es magyar bevonulást követő partizánellenes harcok keretében 1942-ben megölt kb. 3000 szerb áldozatért (lásd: Újvidéki vérengzés), kb. 40.000 magyar civilt mészároltak le (lásd: Délvidéki vérengzések).

Tito körözéséről szóló plakát, amelyet a német megszálló hatóságok adtak ki

Tito partizánjainak legfőbb riválisai a főként szerb csetnikek lettek, akik hosszú időn át brit támogatást élveztek. A németek háromszor is igen közel kerültek Tito megöléséhez: az 1943-ban lezajlott Fall Weiss offenzíva során, az azt követő Schwarz-hadműveletben, ahol június 9-én meg is sebesült, és életét csak kutyája önfeláldozása mentette meg; végül 1944. május 25-én, amikor csak hajszállal úszta meg a drvari főhadiszállása ellen vezetett német Rösselsprung hadműveletet. A partizánokat a szövetségesek légi úton támogatták, csomagokat juttatva a főhadiszállásukra. A szövetséges oldalon az akciót Fitzroy Maclean dandártábornok vezette. Tito maga a Sztálinhoz fűzödő szoros kapcsolata okán többször vitába keveredett az angol és amerikai tisztekkel.

1945. április 5-én megállapodást írt alá a Szovjetunió hadvezetésével ,,szovjet csapatok ideiglenes állomásoztatásáról jugoszláv területeken". A Vörös Hadsereg segítségével a partizánok 1945-ben megnyerték a felszabadító háborút.

Sir Winston Churchill and Tito

Jugoszlávia területéről minden külső haderőt kivontak, a megmaradt fasiszták (usztasák) és royalisták (csetnikek) és támogatóik pereket kezdeményeztek. Több tömeges kivégzés és vérengzés (Bleinburg, Foibe) is zajlott.

[szerkesztés] A háború után

[szerkesztés] Az újjáépítés első évei

Az 1944. végi Tito-Šubašic megállapodás alapján Tito vezetésével 1945. március 7-én létrejött az ideiglenes kormány, majd a novemberi, kommunista győzelmet hozó választások után Tito miniszterelnök és külügyminszter lett. Elfogadták az ország alkotmányát, Tito elkezdte egy erős hadsereg és hírszerzés (UDBA) megszervezeését a náci kollaboránsok akcióinak megelőzése érdekében.

1946 októberében az Alojzije Stepinac érsekre a nácikkal való együttműködés és erőszakos térítés miatt kirótt tizenhat éves börtönbüntetése miatt a Vatikán kiközösítette Titót és a jugoszláv kormányt.

[szerkesztés] Szakítás Sztálinnal

1948-ban Tito a kommunista vezetők közül elsőként utasította el a Sztálinhoz való feltétlen lojalitást, és a Szovjetunió a Kominformon belül való elsőbbségét. Jugoszláviát néhány személyes ünezetváltás után június 28-án kizárták a Kominformból. Tito nagy nemzetközi figyelmet kapott, Jugoszláviában viszont egy bizonytalan időszak kezdődött. A Szovjetunió a Tito által megvalósított rendszert, a kommunizmus egy lehetséges másik formáját titóizmusnak bélyegezte, és az egész keleti blokkban perek kezdődtek a ,,titóisták" ellen (pl. Rajk László pere Magyarországon). A válság majdnem fegyveres összetűzésig fajult.

[szerkesztés] Gazdasági reformok

1950. június 26-án a nemzetgyűlés elfogadta Milovan Ðilas és Josip Broz Tito önigazgatásról (samoupravljanje) szóló törvényjavaslatát, amely az állami tulajdonú termelőszövetkezetek létrehozása és a profitmegosztás mellett egyfajta ,,független szocializmus" eszméjét tartalmazta. 1953. január 13-án kinyilvánították, hogy az önigazgatásról szóló törvény az egész Jugoszláviában megvalósuló szocialista rend alapja. Egy nappal később Ivan Ribarral szemben megválasztották elnöknek.

Tito és felesége Jovanka Budisavljević Broz

1963. április 7-én az ország neve Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságra változott.

Az 1960-as, 1970-es években sok nyugati gondolkodó a Tito-féle ,,piaci szocializmust" látta a közös nevezőnek, amely felé a nyugati és a keleti országok is közeledhetnek. A jugoszláv életszínvonal valamivel magasabb volt, mint a kelet-európai, főként mert a jugoszlávok utazhattak nyugatra, ahonnan pénzt behozva finanszírozták a gazdaságot.

[szerkesztés] Nemzeti politika

A nyugati kommunisták szemében Tito legnagyobb erénye az volt, hogy el tudta nyomni a nacionalistákat és viszonylagos egységet tudott teremteni országában. Ezutóbbi néhányszor próbára lett téve: a leghíresebb ilyen eset az ún. horvát tavasz (masovni pokret, maspok, hrvatsko proljeće) volt, amikor a kormányzatnak egyszerre kellett tömegdemonstárciók és a párton belüli eltérő vélemények ellen fellépnie.

Titónak szembe kellett néznie a Jugoszlváia népei közötti ellentétekkel. Igyekezett integráló politikát folytatni. Hirdette az internacionalizmus elvét, országát pedig Svájc mintájára akarta megalkotni. Idővel a népszámláláskor bevezette, hogy aki nem akar nyilatkozni a nemzeti hovatartozásáról, az egyszerűen csak jugoszlávnak vallja magát. Jugoszláv lehetett bárki, aki Jugoszlávia állampolgára volt, vallástól és nemzeti hovatartozástól függetlenül. 1981-re a lakosság 5,4%-a vallotta magát jugoszlávnak.

Tito legfőbb üzenete a mai napig szlogen a jugonosztalgisták között: Őrizzük a testvériséget és az egységet, mint a szemünk fényét! Ebben a felszólításban a rasszok, népek, nemzetek és vallások közötti összetartásra és az emberek közötti egyenlőségre buzdít mindenkit.

A bratstvo-jedinstvo ill. tetvériség-egység kifejezés sűrítette magába a volt-Jugoszlávia ideológiáját.

[szerkesztés] Tito és a magyarok

A II. világháború végére, Bácska felszabadításakor a partizánok az ottani magyar és a német lakosságot kollektív büntetés sújtotta. Az 1944-45 között meggyilkolt magyarok száma 35.000-45.000 közé tehető. A borzalmas eseményt a párt elhallgatta – habár még a magyarok között is megoszlik a vélemény, hogy Tito ekkora pusztítást adott parancsba. Ha mégis szóba került az esemény, akkor az 1942-es újvidéki vérengzésekre és a magyar honvédek brutális viselkedésére való válaszként indokolták indokolták az 1944-45-ös rémtetteket.

Tito igyekezett valamiképpen jóvá tenni a partizánok által elkövetett 1944-45-ös mészárlásokat. Vajdaságban hivatalossá tette a magyar nyelvet, magyar nyelvű újságokat indíttatott el, a vajdasági általános- és középiskolai oktatásban kötelezővé tette a magyar nyelvet. Később országszerte kötelező olvasmánnyá tette A Pál utcai fiúkat. Vajdaságban az utcai feliratoktól kezdve a hivatalos dokumentumokig mindent magyar nyleven is kiírtak. A hadseregben nemzetiségre való tekintet nélkül bárki lehetett tiszt, ezért még magyarok is voltak közöttük.

[szerkesztés] Tito külpolitikája

1961-ben az egyiptomi Nasszer, az indiai Nehru és a jugoszláv Tito alapították a harmadik világ országaival szoros kapcsolatokat ápoló el-nem-kötelezett országok mozgalmát. Ezzel az volt a céljuk, hogy egy új, a NATO-tól és a Varsói szerződéstól független szervezetet hozzanak létre.

Tito, Nasszer és Nehru - az el-nem-kötelezett országok mozgalmának alapítói.

Az el-nem kötelezett országok első hivatalos ülése - Belgrád 1961

A szovjet vezetők Titóra az impeialisták láncos kutyája gúnynevet tűzték. Ennek ellenére Tito tekintélye Keleten és Nyugaton fokozatosan növekedett köszönhetően a gazdasági és szociális stabilitásnak és az el-nem-kötelezett országok mozgalma létrehozásának..

[szerkesztés] Utolsó évei

1968, a Jugoszláv Kommunista Párt megalakulásának 40. évfordulója

Tito kül- és belpolitikája miatt a régi Jugoszláviát gyakran nevezik második Svájcnak.

1974. május 16-án új alkotmányt fogadtak el, és Titót egész életére kinevezték elnöknek.

1980 januárjában keringési problémákkal került kórházba Ljubljanában, bal lábát nem sokkal később amputálták. Május 4-én három nappal 88. születésnapja előtt hunyt el. Temetése a résztvevő politikusok és külföldi delegációk száma alapján a világon addig a legnagyobb volt. 127 ország 209 delegációja vett részt a temetésen. Titot Belgrádban a Virágok Házában (Kuća Cveća) temették el, amit emlékmúzeummá alakítottak át.

[szerkesztés] Tito után

Kiro Gligorov, Macedónia volt elnöke

Tito halála után több elnök és miniszerelnök vezette Jugoszláviát, ám egyikük sem tudott már olyan integráló politikát folytatni, mint Tito.

Az 1990-es évekre erősen megnövekedett a nacionalizmus. Szerbiában Slobodan Milošević a szerb (ortodox), Franjo Tuđman a horvát (katolikus), Alija Izetbegović pedig a bosnyák (muzulmán) lakosságban szította a gyűlöletet a többi nemzet iránt. Ekkor feloszlatták a Jugoszláv Kommunista Pártot.

1991. június 25-én kivált Szlovénia, ettől a naptól kezdve számítják Jugoszlávia széthullását. Szlovéniát követte Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, később pedig Montenegró.

Minden tagállamban véres polgárháború kezdődött és a régi, titói ideálokat a nacionalista propaganda teljesen felülírta. Az egyetlen tagállam, mely elkerülte konfliktusokat Macedónia volt. A macedón elnök, Kiro Gligorov Tito harcostársa volt, később a JKP Központi Bizottságának elnöke. Ő volt az egyetlen az utódállamok vezetői közül, aki hű maradt a titói ideológiához. 1999-ig ő volt Macedónia elnöke.