Francisco Franco

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Francisco Paulino Hermenegildo Teódulo Franco y Bahamonde Salgado Pardo (Ferrol, 1892. december 4. – Madrid, 1975. november 20.) spanyol katonatiszt, Spanyolország diktátora

Tartalomjegyzék 1 Gyermek- és ifjúkora 2 Felfelé a ranglétrán 3 Politikai szerepvállalás 4 Polgárháború és hatalomátvétel 5 Spanyolország a II. világháborúban 6 A „falangista” Spanyolország 7 Franco gyarmati politikája 8 Az államforma és az utódlás kérdése 9 Külső hivatkozás

[szerkesztés] Gyermek- és ifjúkora

A galíciai Ferrolban született, amelyet 1938-1982 között hivatalosan El Ferrol del Caudillonak neveztek, utalva Franco Caudillo de España por la gracia de Dios, azaz „Isten kegyelméből Spanyolország vezére” titulusára. Családja kisnemesi eredetű volt, és tengerész hagyományokkal bírt. Apja is itt szolgált: Francisco gyermekkorának meghatározó élménye volt apja csapodársága az ezzel éles ellentétben álló, odaadó anyai szeretet. Eleinte a családi hagyományt követve a haditengerészethez kívánt beállni, de a spanyolok amerikaiaktól elszenvedett megalázó vereségét (1898) követő leépítések nyomán az itt betölthető pozíciók száma csökkent. Franco így a szárazföldi haderőhöz csatlakozott.

[szerkesztés] Felfelé a ranglétrán

A toledói Gyalogos Akadémia elvégzése után a csendes ferroli garnizonba került két évre Spanyolországban, majd az első adandó alkalommal kérelmezte áthelyezését Marokkóba. A spanyolok kísérlete a protektorátus megszállására lehetőséget biztosított az ambiciózus Franco számára a ranglétrán való felemelkedésre a csatározásokban mutatott harci érdem révén. (Akkoriban az a mondás járta a hadseregben, hogy a súlyos veszteségekkel járó, kemény összecsapásokban résztvevő tisztekre „la caja o la faja”, azaz koporsó vagy tábornoki díszszalag várt.) Franco hamarosan precíz és rettenthetetlen tiszt hírébe került, és a gyorsabb előrehaladás érdekében csatlakozott a „Regulares” gyarmati csapatokhoz. 23 évesen súlyosan megsérült egy kisebb ütközetben El Biutz mellett, és bár a hőn vágyott, lovagiasságért kapható legmagasabb spanyol kitüntetést (Cruz Laureada de San Fernando) nem kaphatta meg, a spanyol hadsereg legfiatalabb őrnagyává nevezték ki.

Visszatért Spanyolországba, és találkozott a rendkívül karizmatikus José Millán Astray-jal, aki a Francia Idegenlégió mintájára hamarosan megalapította a Legión Extranjera-t, aminek Franco a második embere lett. 1921-ben a túlterhelt spanyol hadsereg óriási vereséget szenvedett az Abd el-Krim – testvérek által vezetett marokkói riff törzsektől. A Légió, ha gyakorlatban nem is, de szimbolikusan legalább megmentette a marokkói spanyol uralmat Melilla megtartásával. Ezredessé előléptetve Franco vezette Alhucemasnál a partraszállás első hullámát. Ez az Abd el-Krim törzsterületen indított támadás a vele párhuzamosan délről felvonuló francia erőkkel együtt megpecsételte a rövid életű Riff Köztársaság sorsát. A legfiatalabb európai tábornokként 1926-ban a frissen alapított Joint Hadi Akadémia igazgatójává nevezték ki Zaragozában, ahol a kadétokat a Marokkóban alkalmazott brutális irreguláris harc elsajátítására képezték.

[szerkesztés] Politikai szerepvállalás

A királyság 1931-es megdöntésekor Franco mindjárt ambivalens álláspontra helyezkedett a köztársasággal szemben, nem akarván pályafutását veszélybe sodorni. Még hőn szeretett Hadi Akadémiája bezárásának keserű piruláját is le kellett nyelnie, arról nem is beszélve, hogy áthelyezték La Coruña-ba és a Baleár-szigetekre azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy távol tartsák a többi potenciálisan nem lojális elemtől. Mivel a Köztársaság nem tudta teljesíteni mindazt a népi igényt, amit ígéreteivel önmaga támasztott, és mivel a baloldal szétforgácsolódott, 1933-ban erős jobboldali kormány került hatalomra. Amikor Észak-Spanyolország bányászai a következő évben hatalmas lázadást robbantottak ki, Franco biztosította, hogy a gyarmati erők felvonuljanak a felkelés letörésére, akik ugyanolyan kegyetlen módszereket használtak a lázadók ellen, mint a marokkói törzsek elleni harcban. Miután így „megmentette” Spanyolországot, a lehető legnagyobb jutalomban részesült: kinevezték a vezérkar főnökévé.

[szerkesztés] Polgárháború és hatalomátvétel

A baloldali pártok okultak az eseményekből, és egységes frontot hoztak létre az 1936 tavaszára kiírt választásokra, ami igen csekély mértékben, de maga mögé utasította a jobboldalt. Francót ekkor a Kanári-szigetekre helyezték át, így személy szerint nem vehetett részt a Köztársaság megbuktatására létrejött államcsíny megszervezésében. Amint a puccs megtörtént, Marokkóba ment, ahol átvette a parancsnokságot, és hű csapatai, a fellázadt Idegenlégió és a Regulares hamarosan uralták a protektorátust. A puccs több nagyvárosban sikertelen maradt, ezért kirobbant a spanyol polgárháború. A spanyol Nemzetvédelmi Tanács (Junta de Defensa Nacional) 1936. szeptember 29-én kinevezte Franco tábornokot „államfőnek” (Jefe del Estado) (beiktatására október 1-jén került sor), valamint a nacionalista hadsereg főparancsnokává (Generalísimo). Sikeresen kovácsolta össze az egyébként teljesen különböző nézeteket valló szélsőjobboldali Falange és a konzervatív Karlisták pártjait saját vezetése alatt. Hadseregét a náci Németország (Kondor Légió) és a fasiszta Olaszország (Corpo Truppe Volontari) támogatta, és Salazar Portugáliája is nyíltan a nacionalisták mellé állt. A háború hivatalosan 1939. április 1-jén ért véget Madrid elfoglalásával, bár a negyvenes évekig folytatódott a partizántevékenység. Franco 1975-ben bekövetkezett haláláig maradt Spanyolország teljhatalmú egyedura.

[szerkesztés] Spanyolország a II. világháborúban

Spanyolországot keserűen megosztotta, gazdaságát pedig tönkretette a polgárháború, ráadásul Franco kormányzata komoly hangsúlyt helyezett a „győztesek” és „legyőzöttek” megkülönböztetésére, hozzá nem értése miatt viszont nem intézkedett a gazdaság fejlesztése érdekében.

Miután kitört a második világháború, Franco csapatai 1940. június 14-én elfoglalták az addig nemzetközi irányítás alatt álló Tangert. Nemsokára találkozott Hitlerrel Franciaországban (Hendaye, október 23.) és tárgyaltak Spanyolország háborúba lépéséről a tengelyhatalmak oldalán (a Gibraltár ellen indítandó Felix-hadműveletben német-spanyol erők vettek volna részt). A Caudillo (Vezér) követelései (Gibraltár Spanyolországhoz csatolása, Francia Észak-Afrika megszerzése és Spanyol Guinea területének megnövelése) túl soknak bizonyultak a Führer számára, így nem született egyezség. A Franco-párti történészek ezt később a Caudillo ravaszsága egyik példájaként emlegették, azt állítva, hogy a spanyol vezér szándékosan állt elő Hitler számára elfogadhatatlan követelésekkel, hogy kimaradhasson a háborúból. Akárhogy is volt, Spanyolország egyébként sem tudott volna túl sok segítséget felajánlani a Birodalomnak. Azért Franco továbbra is szimpatizált a Tengellyel egészen 1943-ig, amikor a háború mérlege a szövetségesek javára billent át, és a Caudillo teljes semlegességet deklarált. Addig a német haditengerészet számára biztosított kikötési lehetőségeket, és 1941-ben hozzájárult a „Kék Hadosztály” (División Azul) keleti frontra küldéséhez, hogy a Szovjetunió ellen harcoljon. A katonák itt önkéntesek voltak, akik egyrészt modern „keresztesekként” harcoltak a bolsevizmus réme ellen, másrészt a fizetség vonzotta őket.

[szerkesztés] A „falangista” Spanyolország

A világháború után egy ideig Spanyolország kénytelen volt elszenvedni az elszigeteltségből adódó hátrányokat, amik az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia által bejelentett kapcsolat-megszakításból származtak. A helyzet a hidegháborúig maradt így, akkor ugyanis stratégiai helyzete miatt az USA kereskedni kezdett Spanyolországgal, sőt katonai szövetségre is léptek. Így kezdődött az ún. spanyol csoda, ami az autarkiából a nemzetközi piacgazdaságba integrálta Spanyolországot. Még az ENSZ-be is felvették az államot 1955-ben. Franco mindezek ellenére szinte sose hagyta el Spanyolország területét.

Minthogy Francónak nem volt szilárd ideológiai háttere, a támogatást a nemzeti szindikalistáktól (falangisták) és a katolikus egyháztól várta. Pártja, a Nemzeti Mozgalom (Movimiento Nacional) annyira heterogén volt, hogy alig-alig volt nevezhető valódi pártnak, az olyan sziklaszilárd ideológiai bástyáktól, mint a német NSDAP, pedig fényévekre távol állt. Mindenesetre a mozgalmat továbbra is falangistának nevezték, a tagok pedig kék ingben jártak. A fasiszta-náci karlendítéses tisztelgést a II. világháború után nem használták. Fajelméletet nem hirdettek. A Caudillo uralma nem volt totalitárius diktatúra, inkább tekintélyuralmi rendszernek tekinthető.

A „falangista” Spanyol Állam (Estado Español) alapjában konzervatív hagyományokon nyugvó, autoritárius jobboldali ország volt, ami a legfontosabbnak a rendet és biztonságot tartotta, ám más tekintetben nem nem rendelkezett egységes elképzelésekkel. Amíg Franco hatalmon volt, a nem kormánypárti szakszervezeteket és az egyéb politikai ellenfeleit (az anarchistáktól kezdve a kommunistákon és a liberálisokon át a kisebbségi, baszk és katalán nacionalistákig terjedő széles skálán) kíméletlenül elnyomták. Minden városban jelen volt a paramilitáris politikai rendőrség, a Guardia Civil, aminek párosával járőröző géppisztolyos tagjai a legfőbb rendvédelmi szervet jelentették.

[szerkesztés] Franco gyarmati politikája

Franco államfősége idején a spanyol gyarmatokat igyekezett megtartani. Mivel jó kapcsolatokat ápolt a nyugati hatalmakkal, ezt főként békés úton tette, és nem bocsátkozott hosszadalmas, véres háborúskodásba.

1959-ben Spanyol Guineát két tengerentúli tartománnyá szervezték át, és a következő évben három helyi képviselőt bejuttattak az egyébként jelentéktelen szerepű spanyol országgyűlésbe. A helybéliek azonban függetlenséget követeltek, és az ENSZ is a kiürítést támogatta. 1963-ban Egyenlítői Guinea néven autonómiát kapott, majd 1968-ban elnyerte a teljes függetlenséget. 1969-ben az addig ott élő kb. 6 000 spanyol is elmenekült az európaiak ellen zajló agresszív tüntetések miatt.

A foszfátokban rendkívül gazdag Spanyol Szaharát (ma Nyugat-Szahara) 1961-ben spanyol tartománnyá nyilvánították, és bár az ENSZ már 1963-ban a felszabadítandó területek közé sorolta, a spanyol hadsereg nem távozott hosszú ideig. A hetvenes években kiújult a helyi ellenállási mozgalom, amit Algéria is támogatott. Ez véres összecsapásokhoz vezetett. Spanyolország 1973-tól kezdve támogatta a terület belső önkormányzatát, remélve, hogy továbbra is gazdasági befolyást gyakorolhat felette. A Caudillót alig egy hónap választotta el a haláltól, amikor a marokkói haderő megtámadta Spanyol Szaharát, és megkezdődött a gyarmatlakó spanyolok evakuálása. 1976-ra a spanyolok végleg távoztak a területről, amit Mauritánia és Marokkó osztott fel egymás között.

Ceuta, Melilla és a Kanári-szigetek mind a mai napig Spanyolországhoz tartoznak.

[szerkesztés] Az államforma és az utódlás kérdése

1947-ben Franco Spanyolországot monarchiává nyilvánította, de uralkodót nem nevezett ki. Bár királypárti volt, a trónt üresen hagyta. Ő maga de facto koronázatlan királynak volt tekinthető: az általa viselt rang és egyenruha csak a spanyol királyokat illette meg. Rezidenciája a királyi Pardo Palota volt. Formálisan az alábbi címek illették meg: Jefe del Estado (Államvezető), Generalísimo de los Ejércitos Españoles (a spanyol fegyveres erők parancsnoka), míg személyes titulusa: por la gracia de Dios, Caudillo de España y de la Cruzada, azaz Isten kegyelméből Spanyolország és a Kereszt Vezére, ami ismét királyi vonatkozással bírt. 1969-ben nagy meglepetésre Bourbon János Károly (Juan Carlos de Borbón) herceget örökösének nevezte ki az újonnan megalkotott Spanyolország Hercege címmel. A Caudillo 1973-ban lemondott miniszterelnöki címéről, csak Államvezetőnek és a Generalisszimusznak maradt meg.

Franco 1975. november 20-án halt meg, a Falange alapítójának, José Antonio Primo de Rivera halálának napján. Elképzelhető, hogy orvosaival szándékosan tartatták életben e szimbolikus dátumig. Utóda a jelenlegi spanyol király, I. János Károly lett, aki fokozatosan demokratizálta a rendszert, és így Spanyolország 1986-ban csatlakozhatott az Európai Unióhoz.

Elődje: Manuel Azaña y Díaz

Spanyolország államfője 1939–1975

Utódja: I. János Károly

[szerkesztés] Külső hivatkozás

• Franco a mult-kor történelmi portálon
• Egy diktatúra lassú halála
• Franco biográfia évszámokban (spanyol)
• La verdad de la valle de los Caídos - Az igazság az Elesettek völgyéről, Franco és Rivera sírhelyéről (spanyol)