20. századi magyar történelem
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
| A magyarság történelme |
|---|
 |
| A magyar nép kialakulása |
| Magyar őstörténet |
| Honfoglalás |
| Kalandozó hadjáratok |
| A középkori Magyar Királyság története |
| Árpád-kor |
| Anjou-kor |
| Vegyesházi királyok kora |
| Koraújkori magyar történelem |
| Török hódoltság |
| Erdélyi Fejedelemség |
| Királyi Magyarország |
| Rákóczi-szabadságharc |
| A Habsburg abszolutizmus kora |
| 19. századi magyar történelem |
| Reformkor |
| 1848–49-es forradalom és szabadságharc |
| Kiegyezés |
| Osztrák–Magyar Monarchia |
| 20. századi magyar történelem |
| Őszirózsás forradalom |
| Magyarországi Tanácsköztársaság |
| Magyarország 1919–1945 között |
| Magyarország 1945–1956 között |
| 1956-os forradalom |
| Magyarország 1957–1989 között |
| Magyarország – Kárpát-medence |
| Magyarország politikai élete (1989–) |
| A kisebbségi magyarok története |
| A magyarországi nemzetiségek története |
| Erdély történelme |
| Magyar hadtörténet |
Tartalomjegyzék
|
[szerkesztés] A dualizmus kora (1918-ig)
Részletesebb leírás a A dualizmus kora szócikkben
[szerkesztés] Magyarország az I. világháborúban
[szerkesztés] Az 1918–19. évi események
[szerkesztés] Őszirózsás forradalom és polgári köztársaság
Részletesebb leírás az Őszirózsás forradalom és Az 1918–19-es magyar polgári demokrácia szócikkekben
Az I. világháború alatt, az Osztrák–Magyar Monarchia vereségének közeledtével, 1918. október 23-án Budapesten kitört az őszirózsás forradalom. Károlyi Mihály vezetésével polgári demokratikus kormány alakult. November 13-án IV. Károly király eckartsaui nyilatkozatával a királyság intézménye megszűnt Magyarországon, és november 16-án kikiáltották a Magyar Népköztársaságot.
A volt Magyar Királyság területét a köztársasági kormánynak nem sikerült egyben tartania, mert a szomszédos országok, Csehország, Románia és Szerbia igényt tartottak a szlovák, román és délszláv nemzetiségek által lakott területekre, és az antant támogatásával katonai intervenció indult meg az ország feldarabolására. Az ország jelentős része francia, román és szerb ellenőrzés alá került. Ez a Károlyi-kormány bukásához vezetett, és 1919. március 21-én az ország még magyar kézen maradt részében a kommunisták ragadták magukhoz puccsal a hatalmat.
[szerkesztés] Tanácsköztársaság
Részletesebb leírás a Magyar Tanácsköztársaság szócikkben
1919. március 21-én az I. világháború után kikiáltott első magyar köztársaság véget ért. Az antanthatalmak által küldött ultimátum hatására – amely a román közigazgatás kiterjesztését írta elő a Tisza vonaláig – lemondtak az addigi koalíciós kormány polgári miniszterei, a gyengülő szociáldemokraták pedig bevonták az addigra a munkások körében megerősödött Magyar Kommunista Pártot a hatalomba: a két párt egyesült és kikiáltották a Tanácsköztársaságot, létrejött a proletárdiktatúra.
Orosz mintára munkástanács-igazgatást vezettek be az üzemekben, köztulajdonba vették a lakóházakat, szállodákat, oktatási intézményeket, üzleteket, végül pedig a földbirtokok szocializálásáról jelent meg rendelet. Mindez új problémák tömegét hozta felszínre a mindennapi élet és a termelés, elsősorban a frissen létrehozott magyar Vörös Hadsereg ellátása tekintetében.
A Tanácsköztársaság folyamatos külső nyomás alatt állt, és bár vívott néhány sikeres hadjáratot, a több irányból szorongató túlerővel szemben végül július 31-én összeomlott. Magyarország egész területét megszállták a világháborút megnyerő antantországok csapatai.
[szerkesztés] „Kis-Magyarország” története
[szerkesztés] Magyarország 1919–1945 között
Részletesebb leírás a Magyarország 1919–1945 között szócikkben
1920 márciusában Horthy Miklós Magyarország kormányzója lett. Ugyanebben az évben, június 4-én Magyarország aláírta a trianoni békeszerződést. 1921 tavaszán IV. Károly sikertelen puccskísérletet hajtott végre a királyság helyreállítására, majd megalakult Bethlen István gróf kormánya. 1922-ben Magyarországot felvették a Népszövetségbe.
[szerkesztés] Magyarország a II. világháborúban
[szerkesztés] Magyarország 1945–1956 között
Részletesebb leírás a Magyarország 1945–1956 között szócikkben
A II. világháború befejeződésével ismét elvették a visszaszerzett területeket (Bácska, Muraköz, Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély), ráadásul Pozsony előtt még három falut. A "második Trianon" hivatalosan 1947. február 10-én a párizsi béke aláírásával lépett életbe.
[szerkesztés] 1945–1948: A szovjet típusú kommunista diktatúra kiépülése
A háborút követően Magyarország a Szovjetunió megszállási övezetébe tartozott, amely fokozatosan hozzásegítette a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Pártot a hatalom megszerzéséhez. 1945. november 4-én tartották a II. világháború utáni Magyarországon az első demokratikus választásokat, melyet a Független Kisgazdapárt nyert meg fölényesen (57%) a három balodali párt előtt (szociáldemokraták, kommunisták, parasztpárt). Ennek ellenére a megszállt országban szovjet nyomásra koalíciós kormány alakult, amelyben a kommunista párté lett a belügyi tárca. A kommunisták megkezdték politikai ellenfeleik kiszorítását a hatalomból. Módszereik közé tartozott a politikai harc mellett a megfélemlítés, a lejáratás épp úgy, mint esetenként az emberrablás és a gyilkosság. Az 1947-ben lezajló második, nyíltan manipulált, úgynevezett „kékcédulás” választás még nagyobb befolyáshoz juttatta a kommunista pártot. A parlamenti ellenzéket, a polgári pártokat felszámolták. A korábbi vezetőitől megfosztott Magyar Szociáldemokrata Pártot és a Magyar Kommunista Pártot 1948-ban Magyar Dolgozók Pártja (MDP) néven egyesítették. Az így létrejött egypártrendszer és totális diktatúra élén Rákosi Mátyás állt. Az állampárt uralma 1949-re teljesedett ki.
[szerkesztés] 1949–1953: Rákosi személyi kultusza
Az 1949-től 1953-ig tartó időszakra mind párton belül, mind országosan féktelen terror volt jellemző. Az időszakot az ÁVO, illetve a belőle önállósított ÁVH kegyetlenkedései, koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” gulag-szerű táborokba történő deportálása, kivégzése, illetve a párton belüli ellenzék pusztítása jellemezte, amely Rákosi és Sztálin személyi kultuszával, erőltetett kolhozosítással, és a nehéz- és hadiipar teljességgel indokolatlan és gazdaságtalan fejlesztésével párosult, ami nyomorba taszította a lakosságot.
40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, közel 13 ezer főt (két és fél ezer családot) kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. 1950–1953 között 1 millió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. A rövidesen bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet 748 ezer embert érintett. [forrás?].
1953-ban elhunyt Sztálin, és az új szovjet vezetés utasította Rákosit a lemondásra a miniszterelnöki tisztségről, amely pozíció betöltésére a szövetkezetesítés ellenzése miatt 1949-ben a pártvezetésből kizárt agrárszakember, Nagy Imre került. Nagy július 4-én bejelentette, hogy gazdaságpolitikai változtatásokat hajt végre, megszűnteti a kuláklistákat, felszámolja a törvénytelenségeket és az internálótáborokat, valamint nagyobb szerepet szán az országgyűlésnek. Rákosi pozíciói azonban még mindig erősek voltak, hiszen az ő emberei ültek az államigazgatásban és a pártszervezetekben, de egyelőre nem mert a Moszkva támogatását élvező miniszerelnök ellen támadni.
[szerkesztés] 1953–1954: Nagy Imre első kormánya
A kommunista Nagy Imre reformelképzelései első lépéseként amnesztiát hirdetett, októberben pedig ígéretéhez híven felszámolta az internálótáborokat, véget vetett az ÁVH önállóságának, a könnyű- és élelmiszeripar javára módosított a támogatások rendszerén, a parasztságot sújtó terheket mérsékelte, béremeléseket és árcsökkentéseket hajtott végre. Az életszínvonal érezhetően emelkedni kezdett.
A törvénytelenségek feltárását 1954 májusáig akadályozta meg a Rákosi-féle holdudvar, amikor is maga Hruscsov emelte fel szavát a miniszterelnök mellett. A felállított Különleges Tanács 300 politikai elítélt ügyét vizsgálta felül, köztük Kádár Jánosét és Losonczy Gézáét. Ekkorra Rákosi vonala már pártberkekben is meggyengült: 1954 októberében Nagy Imre mellé állt a központi vezetőség nagyja, amit a miniszterelnök további újításokra használt fel: közgazdászokkal az értékarányos árak megszabására és a világpiachoz való alkalmazkodásra buzdító tervezetet dolgoztatott ki, illetve a Magyar Függetlenségi Népfrontot átszervezte Hazafias Népfronttá azzal a céllal, hogy az kommunista báb helyett szabad fórummá váljon. A demokratizálódó közélet jeleként a reformokat támogató baloldali értelmiségiekből újjáalakulhatott a hosszú ideig betiltott Petőfi kör, amely a továbbiakban nagy társadalmi befolyásra tett szert az országban.
[szerkesztés] 1955–1956: Az állampárton belüli küzdelmek időszaka
A gazdasági reformokra azonban már nem jutott idő, ugyanis Rákosi ügyesen kihasználva az NSZK NATO-taggá válását követő szovjet külpolitikai váltást, elérte hogy 1955 januárjában Moszkvába rendeljék riválisát, ahol Nagy Imre általános megrökönyödésre nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni. Ettől függetlenül a márciusi KV-ülés elmarasztalta a miniszterelnököt, akitől tavasszal minden tisztséget elvettek, sőt év végén még MDP-tagságát is megszüntették.
A miniszterelnök Hegedüs András lett, Rákosi híve, azonban az enyhülés légköréhez szokott közélet – elsősorban az értelmiségi Petőfi Kör – és a kiszabadult párton belüli belső ellenzék miatt nem lehetett visszasztálinizálni az országot.
Rákosi helyzetét az is nehezítette, hogy Hruscsov békülni kezdett Titóval, amivel a Rajk-per jogosultságát kérdőjelezte meg, és az, hogy az SZKP XX. kongresszusa 1956 februárjában elítélte a sztálinista diktatúrát. Márciusban Rákosi beismerte, hogy Rajk László ügye provokáción alapult, és az ÁVH letartóztatott vezetőire hárított minden felelősséget. Májusban már be kellett ismernie, hogy neki is szerepe volt a bűnök elkövetésében, egyúttal az ellenállást a Petőfi Kör betiltásával próbálta letörni, ám hiába: az MDP KV ülésére érkező Anasztaz Mikojan közölte Rákosival, hogy le kell mondania párttitkári tisztségéről, amit ő meg is tett. Utóda a szintén sztálini vonalat követő Gerő Ernő lett, vagyis lényegi változás nem történt.
[szerkesztés] Az 1956-os forradalom
Részletesebb leírás az 1956-os forradalom szócikkben
1956. október 23-án Budapesten az egyetemi ifjúság békés tüntetést tartott, amely estére kétszázezer fős tömegtüntetéssé nőtt. A pártvezetés ellenséges reakciója és a Magyar Rádió előtt a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkelés kezdődött. A felkelés néhány napon belül a kommunista kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásához vezetett. November első napjaiban az új kormány megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután a nyugati nagyhatalmak biztosították arról, hogy nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4-én a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. Az aránytalan túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott szabadságharca így végül elbukott.
A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 669 szovjet állampolgár esett el.[1] A sebesültek száma magyar oldalon 19 226, míg szovjet oldalon 1540 fő volt.[2] A forradalom leverése következményeként kb. negyedmillió magyar hagyta el az országot, nyugatra menekülve.
[szerkesztés] Magyarország 1957–1989 között
Részletesebb leírás a Magyarország 1957–1989 között szócikkben
[szerkesztés] 1957–1963: A kádári konszolidáció
A forradalom elleni katonai beavatkozás eldöntésekor Moszkvában Kádár Jánost választották magyar vezetőnek. A Kádár által vezetett új kormány kegyetlen megtorlást alkalmazott. 1957. januártól a forradalom résztvevőit tömegesen tartóztatták le, majd sokukat kivégezték és bebörtönözték. Kádár ugyanakkor igyekezett féken tartani a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven újjáalakuló kommunista párton belüli sztálinista ellenfeleit is. Megszűntették illetve átalakították a rettegett ÁVH-t. A félelem légköre hamar átadta magát a felejtésnek: az emberek megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy az új vezetés már nem akar nyíltan a magánéletbe is beavatkozni, amint azt Rákosi alatt tették. Kádár meghirdette az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikáját.
[szerkesztés] 1964–1978: Az érett kádárizmus
Nem véletlenül hívták a többi szocialista országban Magyarországot a legvidámabb barakknak. A kádári kompromisszum lényege: a nagyobb magánéleti szabadság és karrierlehetőségek engedélyezéséért cserébe a politikai aktivitás szigorú korlátainak fenntartása. Néhány kérdés tabunak számított az irányított nyilvánosságban: a rendszer legitimitását, ideológiai alapjait tilos volt megkérdőjelezni (például a szovjet megszállás tényét, a diktatúra szükségességét, a munkások valós helyzetét, 1956 kommunista értékelését, Kádár személyét, a szegénység továbbélését), ezen felül azonban a legtöbb téma – a pártbefolyás alatt álló sajtóban – gyakorlatilag vitatható volt az értelmiség részéről. Másfelől azonban egyre jobban kiterjedt a lakosság titkosszolgálati megfigyelése, nőtt a besúgóhálózat, noha az NDK-beli szintet sohasem érte el.
Az érett Kádár-rendszert a növekvő életszínvonal (pl. nyugati utazások engedélyezése 3 évenként, lakásépítés támogatása, javuló egészségügyi mutatók stb.). A bővülés forrása ekkor még az egyre csökkenő ütemben növekvő termelés volt. A hatékonyság javítása érdekében a kommunista vezetés megpróbálta néhány piaci ösztönző óvatos – de akkoriban bátornak számító – bevezetését 1968-ban. Ez volt az ún. új gazdasági mechanizmus. De a szocializmus Moszkva akarata ellenében történő reformálhatóságába vetett remény a prágai tavasz leverésének hatására elillant. A gazdasági reform eredményeit vissza kellett venni, mert a növekvő belső zavarok nem-szovjet típusú politikai megoldását Kádár a Csehszlovákiában történtek után nem vállalta. A 70-es évek elején megjelenő olcsó nyugati hitelek kiutat teremtettek a gyengülő hatékonyságú termelés és a javuló életszínvonal politikai szükségessége paradoxonából.
[szerkesztés] 1979–1989: A hanyatló Kádár-rendszer
A gazdasági problémák fokozódásával (eladósodás, növekvő nyugati importfüggőség) nőtt a kommunista vezetés bizonytalanságérzése, mert az 1956-os forradalom nagy tanulságának azt tartották, hogy nem szabad az életszínvonalat csökkenteni. Megjelentek az ellenzéki csoportok, és a párton belül is reformkezdeményezések indultak. Gorbacsov új szovjet pártfőtitkár politikája 1985-től megnyitotta az utat a békés rendszerváltás felé.
[szerkesztés] A kisebbségi magyarok története
[szerkesztés] Romániai magyarok
Az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés kimondta Erdély egyesülését a Román Királysággal. A trianoni békeszerződés értelmében pedig Erdély mellett a Kelet-Alföld jelentős részét (az egykori Partium és Kelet-Bánság területét) is Romániához csatolták. Ezzel megkezdődött a kisebbségi sorba kényszerült magyarság asszimilációjára irányuló román politika, ami a II. világháború után még roszabb lett. Bár az 1920-as trianoni békediktátum kimondta, hogy ahol a magyarság aránya nagyobb mint 20%, ott az államnak etnikai autonómiát kell biztosítania számukra, ám ezzel nem törődtek. Számos magyar lett etnikai alapú jogfosztások, tulajdonelkobzás, sőt gyilkosság áldozata is, úgy hogy soha nem történt igazságtétel vagy a tettesek felelősségre vonása.
A II. világháború alatt Magyarországnak sikerült visszacsatolnia Erdély magyarlakta területeinek többségét, Észak-Erdélyt. A terület négy évig tartozott a magyar államhoz, a háború után azonban ismét visszakerült Romániához. A megtorlás időszakában a román soviniszták számos magyar embert öltek meg, gyakran elég volt, ha hallották, hogy valaki magyarul beszél.
1946-ban a román kommunista párt választási csalással átvette a hatalmat. Bár ettől kezdve a nemzetisége miatt nem gyilkoltak meg több embert, a kommunista ideológia alapján folyó üldözéseknek számos magyar is áldozatul esett. A sztálinizmus évei alatt sokakat börtönöztek be politikai okokból, a börtönökben gyakori volt a testi kínzás. 1956-ban a magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával ismét többezer magyar személyt, főleg diákokat és értelmiségieket zártak börtönbe, sokakat ki is végeztek közülük. A Szovjetunió a két ország kommunista vezetésének egyezsége alapján 1958-ban kivonta megszálló csapatait az országból, és ezután enyhült a diktatúra.
1965-ben a hatalmat Nicolae Ceauşescu vette át, aki személyi kultuszt épített ki, fokozta a politikai elnyomást és nyíltan magyarellenes volt. Ugyanakkor Románia viszonylagos gazdasági fejlődésnek indult, és az 70-es években a keleti blokk gazdagabb országai közé tartozott. Ebben az időszakban tovább folyt Erdély és a Partium magyarlakta területeinek (Kolozs megye, Bihar megye, Maros megye, Szatmár megye, Máramaros megye) elrománosítása, ami nagyrészt sikerült is a 80-as évekre. A felhalmozott nagy államadósságok miatt a 70-es évek végétől Ceauşescu drasztikus megtakarító politikába kezdett, amelynek végrehajtásához totális diktatúrát vezetett be. Ennek két következménye lett: Románia Európa legszegényebb országai közé került, a diktátor pedig országa egész népének ellenségévé vált.
Az 1989-es forradalom magyar–román egyetértésben indult. Ám ez hamar szétfoszlott, amikor 1990. március 19-én Marosvásárhelyen etnikai zavargás tört ki, ami két román és három magyar ember halálával végződött. Az 1990-es években szerencsére csökkentek a magyarellenes atrocitások, ám még mindig havonta hallani híreket, hogy magyarokat bántalmaznak.
[szerkesztés] Szlovákiai magyarok
Fő szócikk: Szlovákiai magyarok
A csehszlovák–magyar államhatárt nem etnikai, hanem stratégiai, gazdasági és közlekedési szempontok alapján húzták meg. Így a trianoni békeszerződés értelmében mintegy 1 millió 70 ezer magyar anyanyelvű került a frissen kikiáltott Csehszlovákiához, a mai Kárpátalja területét is beleértve. Ezután a magyarok tízezreit utasították ki az országból, emlékműveiket lerombolták, nyelvüket másodrangú nyelvvé tették, iskoláik egy részét bezárták. Mindezek ellenére a két háború közötti szlovákiai magyarságnak voltak politikai pártjaik és jelentős kulturális szervezeteik, sajtójuk. A csehszlovák állam azonban 1938–39-ben a belső problémái és a náci Németország agressziójának következtében szétesett. Az 1938. november 2-án hozott első bécsi döntés alapján Magyarország 11 927 négyzetkilométernyi területet kapott vissza valamivel több mint 1 millió lakossal, akiknek 84%-a volt magyar. A visszacsatolást a magyar lakosság mindenütt kitörő örömmel fogadta, a háború azonban hamarosan a megpróbáltatások újabb sorát hozta számukra (Don-kanyari katasztrófa, holokauszt). A magyarság egy kis – mintegy 67 ezres lélekszámú – közössége ugyanakkor a fasizálódó Szlovák Köztársaságban élte át a második világháború éveit. Egyetlen politikai reprezentánsa a Magyar Párt volt, amelynek elnöke, Esterházy János a magyar kisebbség mindenki által elismert vezetőjévé vált.
A II. világháború után a északi Kárpát-medence nagyobb része ismét Csehszlovákia része lett, Kárpátalja területét viszont a Szovjetunióhoz csatolták (lásd lejjebb!) A szlovákiai magyarság ismét kisebbségi sorba kényszerült. A magyar lakosságot kollektív háborús bűnösöknek nyilvánították, megvonták tőlük az állampolgárságot és az ezzel járó jogokat, elkobozták földtulajdonukat, bezárták a magyar iskolákat, felszámolták a magyar sajtót és a magyar kulturális intézményeket, a magyar közvagyont pedig elkobozták. A magyarok ellen tömeges népbírósági pereket indítottak. Az 1947–49 között végrehajtott csehszlovák–magyar lakosságcsere-szerződés értelmében Magyarországról Szlovákiába többé-kevésbé önként áttelepült 60 257 szlovák személy, 76 616 magyart pesig erőszakkal telepítettek át Szlovákiából Magyarországra. 1946–47 telén ezenkívül mintegy 44 ezer magyar személyt, férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket Csehországba deportáltak, ahol mezőgazdasági kényszermunkát végeztettek velük, otthon maradt vagyonukat pedig szlovák jelentkezők számára utalták ki. Ezzel egyidőben zajlott az úgynevezett reszlovakizáció is. Ennek keretében 326 679 magyar személy szlováknak nyilvánította magát, hogy visszakaphassa állampolgárságát és elkobzott tulajdonát. Az 1950-es népszámlálás idején csupán 350 ezren vallották magukat magyarnak Szlovákiában.
Az 1989. november 17-én Csehszlovákiában kirobbant bársonyos forradalom új korszakot nyitott a szlovákiai magyarok történetében is. 1990-től fokozatosan kiszélesedtek a magyarság nemzetiségi jogai, és megkezdődött a kisebbségi intézményrendszer kiépülése. 1993. január 1-jétől Szlovákia független állammá vált, amelynek kormánya ismét a magyarság jogait korlátozó politikát folytatott. Ez az 1998-as választások eredményeképpen változott meg, amelytől kezdődően a Magyar Koalíció Pártja két választási időszakon keresztül is kormánytényezővé tudott válni. Az 1998-tól 2006-ig tartó időszak a magyar intézményrendszer fokozatos kiépülésének és a kisebbségi jogok lassú bővülésének az időszaka. A Szlovák Köztársaság Magyarországgal egy időben 2004. május 1-jétől az Európai Unió teljes jogú tagjává vált, s ez új távlatokat nyitott a szlovákiai magyarok előtt is.
[szerkesztés] Kárpátalja magyarsága
[szerkesztés] Délvidéki magyarok
A Délvidéken, vagyis a mai Szerbiában (Vajdaság), Észak-Horvátországban (elsősorban a Drávaközben) és Északkelet-Szlovéniában (Muravidék) élő magyarok a Trianoni békeszerződés következtében a Jugoszláv Királyság állampolgárai lettek. A Királyság a magyar középiskolákat megszüntette. Egyedül Belgrádban engedélyeztek egy úgynevezett magyar tanítóképzőt, amelyben a leendő magyar tanítók csak a magyar nyelvet és a hittant tanulhatták anyanyelvükön. A magyarlakta településeken hat elemit engedélyeztek magyar nyelven, de a "névelemzést" alkalmazták, ami azt jelentette, hogy a szláv hangzású neveket viselők – annak ellenére, hogy ők magukat magyarnak vallották – szerb iskolába kellett, hogy járjanak. Így akarták az asszimilációt elősegíteni.
1941 tavaszán Bácskát visszacsatolták Magyarországhoz, Bánát pedig német fennhatóság alá került. A Bácskába bevonuló magyar hadsereget a magyarok felszabadítóként üdvözölték, amiért 1944-ben, a megtorlás napjaiban sokan életükkel fizettek.
1944 őszén megkezdődött a délvidéki magyarság elleni szervezett népirtás. A titói hatalom két hónapig katonai közigazgatást vezetett be. A délvidéki vérengzések alatt 35-45 ezer ártatlan magyart helyben végeztek ki vagy koncentrációs táborban gyilkoltak meg. Az életben maradottak egy részét örökre száműzték otthonukból, a házaikba szerb és montenegrói családokat telepítettek. A titói hatalom tervszerű népirtása ellen a nyugati nagyhatalmak semmit sem tettek, és azóta sem történt soha igazságtétel.
[szerkesztés] A vajdasági magyarok a délszláv háború óta
A milosevicsi soviniszta rendszer hatalomra jutásával megkezdődött a délvidéki magyarság újabb tragikus kálváriája. Amikor kitört a délszláv háború, az akkori érdekszervezetük, a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösség kijelentette, hogy "ez nem a mi háborúnk, és mi, magyarok nem akarunk részt venni a délszláv viszályban". Ennek ellenére a magyar fiatalokat és katonaköteleseket a hadseregbe sorozták és a frontra vezényelték őket, méghozzá lakossági számarányukhoz képest nagyobb számban, legtöbbször fegyver nélkül, „golyófogónak”. Több mint 50 magyar vesztette életét ebben a háborúban.
A 90-es évek óta egészen máig folyik a magyarság politikai megfélemlítése. A Horvátországból elűzött szerbek a szomszédos Vajdaságba menekültek, ahol ugrásszerűen megnőtt a magyarellenes atrocitások száma, és még ma sem csökkentek a magyarellenes tettek, kijelentések. A Szerbia kormányát irányító demokratikus koalíció megtagadja mind a területi, mind a gazdasági vagy etnikai autonómiát a Vajdaságtól, míg ezt Koszovónak bármikor megadná, csak ne váljon független állammá. A magyarellenes tetteiről és kijelentéseiről a szerb politika pártok közül leginkább a Szerb Radikális Párt ismert, amely ma a legtámogatottabb politikai erő Szerbiában.
[szerkesztés] A horvátországi magyarok a délszláv háború óta
A szerb hadsereg a délszláv háború idején megszállta Északkelet-Horvátország területét, ahol létrehozták a Szerb Krajina nevű államot. A szerb katonai egységek több településen meggyilkoltak a horvátok mellett magyar polgárokat is. Magyarország segítséget nyújtott Horvátországnak a háborúban, amikor megnyitotta határait, ahol a horvát menekülők is távozhattak, mások pedig fegyvert szállíthattak a horvát hadseregnek. Az Ante Gotovina által vezetett horvát ellentámadás eredményeképpen eltörölték Szerb Krajinát és elűzték a szerbek nagy részét Horvátország ezen régiójából. A horvát politikai vezetés a háború alatti magyar segítség óta barátnak tekinti a magyar kisebbséget, ami ritka jelenség a Magyarországot körülvevő államokban. A Horvátország területén élő magyar kisebbséget ma nem érik atrocitások.
[szerkesztés] A magyar emigráció a 20. században
[szerkesztés] Lábjegyzetek
- ^ http://www.rev.hu/sulinet56/online/szerviz/tablazat/tabhalot.htm
- ^ http://www.rev.hu/sulinet56/online/szerviz/tablazat/tabhalot.htm
 |
Ez a történelmi tárgyú lap még csak csonk (azaz erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle! |
Based on work by